A jóindulat kedvessé tesz
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie!
Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!
Ha kimondottan ezt a cikket szeretné megvásárolni, arra is van lehetőség, tegye a kosárba!
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie!
Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!
Ha kimondottan ezt a cikket szeretné megvásárolni, arra is van lehetőség, tegye a kosárba!
Az egyik legemlékezetesebb karácsonyestémet elevenítem fel. Az istentisztelet alatt is imádkoztunk beteg ismerősünk gyógyulásáért, a feloldódást az Úrhoz való fohászkodásban találtuk meg. Életét sikerült orvosa segítségével megmenteni, visszahozni őt a szerettei közé, és még számos évet élhetett meg. Ezért is éreztük úgy akkor feleségemmel együtt: Isten vezetett oda minket abban az órában, amint az ő eszköze volt a beavatkozást végző orvos kollégám is.
Egy adott feladatban az én dolgom megtenni, ami rajtam múlik, de a többi – Istené. Ahogy Pál apostol megfogalmazta: „…az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Nem a mi logikánk szerint működik ez, de minden területen érvényes: a Megváltó csecsemőként jelent meg e földön, és az Isten Illés előtt nem a viharban, a földrengésben jelent meg, hanem a halk, szelíd hangban…
Mindennap kockára teszem a hitemet. Soha nem láttam Istent. Egy olyan világban, ahol szinte minden mérhető, megmagyarázható, számszerűsíthető, pszichológiai elemzésnek és tudományos ellenőrzésnek vethető alá, én kitartok amellett, hogy életem középpontjába egy olyan Istent állítok, akit szem nem látott, fül nem hallott, akinek akaratát senki sem tudja megvizsgálni.
Talán soha nem volt ennyi szórványmissziós feladatunk, mint manapság. Magyar történelmi egyházaink tanácstalanul állnak a rengeteg – lélektől lélekig vezető – missziói teendő előtt. Lassan már nem is tudjuk, hogy a századik juhot kellene-e megkeresni, vagy valójában a kilencvenkilenc tévedt-e el.