Hogy érzi magát?

Egészségileg jól, de egy kicsit leterhelve. Sokkal több adminisztratív feladat szakadt a nyakamba, mint amennyit sejtettem. Tudtam, lesznek harcok és küzdelmek, de nem számítottam ennyi „száraz dologra”, amellyel foglalkozni kell. Sűrűbbek lettek a hétköznapok. Már megértem Ágoston Sándort, az első délvidéki püspökünket is, aki az egyik levelében azt írta: bánja és sajnálja, hogy a gyülekezete megszenvedte azt, hogy ő lett az egyházvezető, mert már kezdetben sem tudott úgy figyelni a gyülekezetére, mint korábban. Ez is nagy próbatétel.

A szabadkai gyülekezetet, ahol ön szolgál, váratlanul érte püspökké választása?

Igen is, meg nem is. A szabadkai reformátusok egy része már régóta mondogatta, hogy engem kellene jelölni, de sokáig ellenálltam, nem vagyok előretörő, másokat legázoló típus.

Majd miután elfogadtam a jelölést, és meg is választottak, voltak a gyülekezetünkben, akik nagyon meglepődtek.

Ön az első püspök a családban?

És az első lelkész is, édesapám presbiter volt Bácsfeketehegyen. Családunkban akkor lett személyessé a hit, és váltunk nagy ünnepeken templomba járó családból a gyülekezet élő részévé, miután tízéves koromban egy májbetegség miatt kórházba kerültem. Nagymamám korábban is beszélt Istenről, imádságokat tanított, de élő hitünk csak onnantól kezdve lett. A májam azóta is érzékeny, 2021-ben a Covid miatt kerültem kórházba, a betegség a májamat is megtámadta, akkor ismét élet-halál között voltam. Amikor bevittek, a 118. zsoltár szavai jártak a fejemben: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit!” A kórházi ágyon sokszor éreztem, hogy Isten ott van velem, még abban a pillanatban is, amikor úgy tűnt, vége az életemnek.

Kolozsváron járt teológiára. Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, minden jel arra mutatott, hogy oda kell jelentkeznie.

Hódosi Imre püspök szárnyai alatt nevelkedtem. Ő szintén Kolozsvárott végzett. Generációjában, 1945 előtt minden délvidéki lelkész oda járt, ez hagyomány volt nálunk, de kolozsvári volt a Hódosi püspök mellett szolgáló segédkelkész is. A „merre tovább?” kérdést imádságban Isten elé vittem, miután elhívott. Ezt követően valóban minden jel arra mutatott, hogy Kolozsvárra vezet majd az utam. Onnan kaptam először ismertető anyagot is, és közben éreztem a szívemben, hogy Isten ott akar látni, az igei vezetés is erre utalt. Ráadásul abban az évben az érettségi elhúzódott, és szeptemberben már nem is lett volna lehetőségem másik teológiára felvételizni. Érdekesség még, hogy én voltam az első, akinek felvételiznie kellett Kolozsvárra, mert előtte a délvidékieket felvételi vizsga nélkül fogadta a teológia. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elfogadtam Isten vezetését, mert nagyon jó közösségbe kerültem.

A teológia elvégzése után nem gondolt arra, hogy szülőföldjét hátrahagyva esetleg az anyaországban keressen boldogulást?

Hogy végleg, arra sosem. A délszláv háború végén, amikor a NATO 1999-ben bombázni kezdte Szerbiát, nem jöhettünk haza Kolozsvárról. Magyarországra mentem legációba, Kunhegyes fogadott be. Az a gyülekezet lényegében az én falum kibocsátó közössége, mert Bánfeketehegy első lakói annak idején Kunhegyesről és a környező alföldi településekről érkező reformátusok voltak. Annak az évnek a pünkösdjén Újszegeden szolgáltam. Ezek mind meghatározó élményeknek bizonyultak. Lelkészi szolgálatom kezdetén valóban volt olyan időszak, amikor megfordult a fejemben, és el is mentem Magyarországra, viszont mindvégig nyugtalanságot éreztem a szívemben, nem adott békét az a periódus. Szinte kényszerítve éreztem magam, hogy visszajöjjek. Istennek a terve az volt, hogy itt kell lennem, itt kell szolgálnom.

Hogyan alakult a délvidéki szolgálata?

Sorkatonasággal kezdődött, majd a saját falumban, Bácsfeketehegyen folytatódott. Tíz évig szolgáltam ott Csete Szemesi István püspök mellett, először beosztott lelkészként, majd segédlelkész, aztán társlelkész lettem. 2013-ban meghívott a szabadkai gyülekezet, de úgy éreztem, Isten más feladatot szán nekem. A szívemnek és a lelkemnek is kellett egy kis megbékélés és nyugalom, ezért a város helyett a szórványt választottam, Verbászt és a hozzá tartozó hét szórványgyülekezetet. Ez volt az első önálló szolgálati helyem. Három év után újra meghívott a szabadkai gyülekezet. Ekkor már békességem volt abban, hogy oda hív Isten, és el is fogadtam a szolgálatot.

Említette, Hódosi Imre püspök szárnyai alatt nevelkedett, és Csete Szemesi István mellett szolgált. Mennyit tanult tőlük az egyházvezetői hivatásról?

Rengeteget, nagy hatással voltak rám mindketten. Amíg Bácsfeketehegyen szolgáltam – akárcsak az említett két elődöm –, fiatal lelkésztársak többször kérdezték: „Na, akkor te is püspök akarsz lenni?” Én pedig mindig azt mondtam, nem, mert látom, hogy milyen küzdelmekkel jár ez, s hogy ők csak a címet meg a tisztséget látják. Óriási teher. Hódosi Imrének a ’90-es években kellett helytállnia a feszült, háborús időszakban. Láttam a viselkedésüket, hogyan kell viszonyulni a kisebb gyülekezetekhez és a lelkésztársakhoz, de láttam és tanulhattam a hibáikból is. Ez szerintem sokat jelent.

A Kolozsvárra kerüléséhez hasonlóan mutattak-e jelek arra, hogy Isten püspöki teendőkkel bízná meg önt?

Többször eszembe jut a Timóteusnak írt levélben olvasható igeszakasz: „Ha valaki püspökséget kíván, jó dolgot kíván.” Sejtettem, üzenni szeretne az Úr, és kis nyomást is gyakorol rám, de mindig az volt a válaszom: mentsen meg ettől, mert ezt nem szeretném. De ő nem engedett, a szívem mélyén pedig tudtam, hogy teljesítenem kell az akaratát.

Sejti-e már, milyen feladatok várnak önre?

Az első, hogy rendbe kell tenni az adminisztrációt. Például a gyülekezeteink felének nincs adószáma. Fel kell mérnünk a vagyoni helyzetüket, mert most azt sem tudjuk, pontosan mivel rendelkezünk. Az első zsinati ülésünkön, Hertelendyfalván már tárgyaltuk ez utóbbi kérdést, de a maratoni hosszúságú tanácskozáson sem sikerült a végére érnünk. Jobb kapcsolatot kell kiépítenünk a lelkipásztorokkal, mert úgy érzem, megromlott. Ráadásul lelkészhiányban is szenvedünk: tizenkét lelkészünk volt, most már csak nyolcan vagyunk. Örömhír, hogy Sárospatakról hamarosan hazatér és segédlelkészként szolgálatba áll egy lelkésztársunk, illetve Horvátországból is érkezik egy, de még így is nagy a hiány. Újra kell építeni a gyülekezeti kapcsolatokat is, látogatni őket, oldani a feszültséget és rendezni a konfliktusokat. Ezt már el is kezdtük, és jó tapasztalataink, pozitív visszajelzéseink vannak. Nemrég egy nőszövetségi találkozónkon a házigazda gyülekezetből többen odajöttek hozzám, és kérték, jöjjünk majd el újra, mert a látogatásunk azt az érzést adta nekik, hogy igenis törődik az egyház velük, és számukra ez mennyire fontos. Az adminisztráció mellett a lelkiséget is elhanyagoltuk, e tekintetben is meg kell újulnunk és erősödnünk. A többi református egyházkerülettel való kapcsolataink szintén megerősítésre szorulnak.

Mit tehet egy püspök a lelkészhiány csökkentésére?

Kérhet például Magyarországról lelkipásztorokat, de ott is ilyen hiánnyal küzdenek, ezért a hatodéves, valamint lelkészvizsgát még nem tett, végzett teológusokat igyekszünk kikérni, valamint saját fiataljainkat is buzdítani, terelgetni a lelkipásztori hivatás felé. Meghatározónak tartom az ifjúsági munkát. Annak idején voltam ifjúsági lelkész, szerintem Szabadkán is értünk el ebben eredményeket, de ma a lelkipásztori szolgálat nem tartozik a legdivatosabb foglalkozások közé.