Rendezett falucskába gurulunk be, kellemes a nyáresti hangulat. Leparkolunk a templomkert mellett. A lelkésznőt óvodai évzáróról várjuk, elhúzódott a program. Zita, miután kisfia szerepét végignézte, kioson a rendezvényről, reméljük, elnézik neki. Virággal a kezében érkezik az utcára, amely egyáltalán nem üres, és szinte mindenkit néven szólít, akivel találkozik.

Elsőként a parókiára kísér fel, barátságos, érdeklődő golden retriever fogad bennünket a kapuban, a lelkészlak egyik szobájába, a lelkészi hivatalba invitál, hűsítővel kínál. Jogászdiplomája megszerzése után lelkésznek tanult tovább, ugyanis képzése felénél – amikor már némileg rálátott a jogászvilágra – úgy vélte, az adminisztrációs terhek miatt a ráfordított idő csupán csekély részében tudna konkrét segítséget nyújtani az embereknek. – Ennél egyszerűbben akartam másokért tenni, azt gondoltam, lelkipásztorként könnyebb lesz – magyarázza. Meglepetésére a papírmunka itt is rátalál, továbbá sok olyan feladat, amelyre teológusként nem is számított. – Sok időt, energiát kíván a lelkészi hivatal vezetése, az épületek felújításának, karbantartásának megszervezése és lebonyolítása, viszont így személyes, közvetlen kapcsolatba kerülhetek az emberekkel, megkereshetnek az élethelyzeteikkel. Már azzal teszek értük, ha meghallgatom, imádságban hordozom, akár a Szentírásnak az útmutatásával bátorítom vagy fizikailag segítem őket – hangsúlyozza.

Úgy véli, mégis megérte a pályaváltás, felvetésünkre, hogy talán nyugodtabb és békésebb életet élne jogászként, így válaszol: – Az Istenből fakadó békesség és nyugalom nagy ajándék és gazdagság. A gyülekezet, az egyház és az Úr is gondoskodik a szükségleteinkről, a családom semmilyen anyagi jóban nem szenved hiányt. Persze nem minden ideális, viszont nem gondolom, hogy más munkaterületen ne érhetett volna ugyanennyi meglepetés, kihívás, akár még csalódás is.

– Zita szerint a lelkipásztort nem teljesen azonos küldetésre hívja el az egyház, Isten és a gyülekezet. – Például az egyházközség kötődik ingatlanjaihoz, hiszen azokat őseik építették, és lelkipásztoruktól várják, hogy azok szép, jó állapotban ékesítsék a falut és legyenek otthona a közösségnek. Amikor a felújításokra igent mond a lelkipásztor, akkor viszont nagy nyugalommal rá is bízzák ennek az összes terhét, és néha emlékeztetni kell őket, hogy a közös lelki otthonunkról van szó, amelyért mindenkinek helye és lehetősége van tenni. Egyházunk a tanításban, a szabályok, a törvények, a határidők betartásában, sőt az adminisztrációban vár tőlünk fegyelmet. A sürgős gyakran felülírja a fontosat, és böjtben vagy adventben kell pályázatokat, statisztikákat, űrlapokat leadni – foglalja össze.

Úgy véli, Isten csupán azt várja tőlünk, hogy szeressünk és tegyünk jót. – Ilyen egyszerűen. Lelkipásztorként nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Keresztyén nőként több időt szeretnék szánni az emberi találkozásokra, hogy megfésüljem annak az idős néninek a haját, aki már nem bírja felemelni a karját, hogy segítsek kitakarítani ott, ahol nincs lelki erő hozzá, vagy adjunk a feleslegünkből, akár a nem feleslegünkből annak, akinek szükséges. Nem nagy és látványos dolgok, de erre az odafigyelésre vágyunk. Nem szeretem azokat a feladatokat, amelyekkel az idő csak múlik, nem telik. Sok szolgatárs mondja, hogy az adminisztráció előreviszi egyházunkat, gyülekezetünket, ezt én még nem látom át, igaz, amikor újra fellapozom a lelkipásztori naplót, jó összegezni a történéseket, amelyekért hálát adhatunk – vallja be a lelkipásztor.

CSEND A LELKE…

A lelkésznő hat éve házas, a férje a kereskedelemben dolgozik, két kisgyermekük van. – Bár kicsi a falu, itthon nehéz csöndet lelni, ha mégis sikerül megteremteni, még mindig ott a belső vívódásom. Nappal körülményes megtalálni az imádságra szánt időt és a helyet, este pedig nehéz ébren maradni. Szükségem van a napi nyolc óra alvásra. Életemnek ebben a szakaszában küzdelmes lelki munka magamat odaszánni Istennek, átadni a gondolataimat, érzéseimet, amelyekhez görcsösen ragaszkodom, nehéz elengedni a gyeplőt, és rábízni az utat az Úrra, imádságban, igeolvasás közben könnyebben megy. Szeretném meglátni, mi Isten akarata, terve a gyülekezettel és velem, hogy vezethessem őket. A válasz nem érkezik könnyen, lassan bontakozik ki – teszi hozzá. – Az itt felnövő reformátusok az elfogyásra összpontosítanak, a presbitérium nagyobb részének már nincs perspektívája. Emberileg az adatok őket támasztják alá, mégis úgy vélem, Istennek más a terve velünk. A számok megkérdőjelezhetetlensége miatt sokan nem is keresik az akaratát, „hamarosan úgyis lekerekedik a gyülekezet élete, az idősek meghalnak, a fiatalok elköltöznek”. A református családok gyermekei már máshol telepednek le, ezért a beköltözött fiatal családokat akarjuk megszólítani, akikről csak reméljük, hogy nálunk eresztenek gyökeret.

Martonyi-Szabó Gabriella a dunaszentbenedeki gyülekezetben nőtt fel. Tanítónőként és anyaként fontosnak véli, hogy a gyermekek ne egyedül, hanem családtagjaikkal járjanak templomba.

– Gyermekrendezvényekkel, nyári táborokkal próbálunk nyitni a faluba beköltöző fiatal családok felé, akik még keresik a helyüket, ezért könnyebben szólíthatók meg és vonhatók be a közösségbe. Emlékszem, nagyon örültem, hogy fiatal lelkészünk lett tizenhárom évvel ezelőtt, máig nyitott és szolgálatkész.

A MÁSIK ÚT

A dunaszentbenedeki gyülekezet kétszáz egyházfenntartót tart számon, többen közülük már nem élnek a faluban, mégis gondot viselnek az egyházközségről. – Valószínűleg elszármazva nem találtak új lelki közösséget, harmincan-negyvenen is tartoznak így hozzánk, csupán nagy ünnepekkor, életeseménynél térnek be hozzánk – mondja el Zita, aki korábban nem hallott ehhez hasonlót. Tizenhárom év alatt hatvanról csaknem harmincra csökkent a vasárnapi istentiszteletet látogatók száma. – Nem az adatok bűvöletében élek. A gyermekkori gyülekezetemben vasárnaponként tizenketten gyűltünk össze. A harminc ahhoz képest nagy szám. Nem is az a fontos, hogy hányan, hanem az, hogyan vagyunk együtt, és ez a közösség figyel az Igére, szívébe vési az elhangzottakat. A gyülekezet, ha nem tud is szépen, de nagyon szeret Istennek szívből énekelni, az Úr pedig elnézi, ha helyenként nem sikerül tisztán.

Felvetődik a kérdés, hogy bár manapság sokat foglalkozunk a gyülekezetépítéssel, egy elnéptelenedő faluban mi tud megvalósulni a teóriákból. – Még jól működnek a klasszikus alkalmak, de ezeknek a keretei szokatlanok a nem egyházi közegben nevelkedteknek, és nem csábítja őket, kitartónak kell lenniük, ha szeretnék megismerni, megszeretni például a bibliaórát, de ezekért jellemzően nem küzdenek meg az emberek – osztja meg.

Miután férjével részt vettek a Házas Hétvége mozgalom első hétvégéjén, maguk is elindították a párokat megcélzó programjukat, amelyet először a házasság hetében szerveztek meg, ahol a résztvevők gyermekei szolgálták fel a vacsorát – A fiatalok kérésére ma már ők is összejárnak a gyülekezetben. Azt tapasztalom, a heti programok nem férnek bele az emberek mai ritmusába, nem köteleződnek el. A fiatalokkal havonta egyszer találkozunk, viszont akkor igyekeznek mind ott lenni – hangsúlyozza. – Ősztől új programot indítunk, egy könyv témáit beszélnénk át alkalmanként, erre főképpen gyülekezeten kívülieket szeretnénk invitálni, könnyebb, mint egy bibliaórára. Nem biztos, hogy nagy különbség lesz a kettő között, viszont felkeltheti az érdeklődésüket, ha azt mondom, ez nyolc alkalomból álló sorozat. A kérdés, hogy mi történik ezután, mikor kezdik el érezni, hogy Isten gyülekezetében ennél sokkal több van, jó idetartozni. Mi hozza el azt a változást, hogy már nemcsak egy előadásra jönnek el, hanem elkezdi érdekelni őket az Úr, hogy neki teljesen átadják magukat? Ma már talán egészen másképpen történik, mint húsz-harminc évvel ezelőtt – gondolkodik el.

A FÉL IGE EREJE

Zitának nem voltak kétségei, amikor a mintegy nyolcszáz fős település meghívta. Mindig is falusi lelkész szeretett volna lenni, maga is ilyen közösségben nőtt fel. – A családom vidéki emberekből áll, ismerem és szeretem a falusi gondolkodást, rendet, ritmust. A teológia végén megkérdezték, hol szeretnék szolgálni, úgy válaszoltam, „mindegy, csak faluban”. Nem vagyok városi személyiség, akarom ismerni mindazokat, akikkel együtt élek, gyülekezetbe járok, és szeretem, hogyha ez nem végtelen tenger, hanem egy kis tó. – Ez az ambíció hiányát jelenti vagy valami mást? – kérdezem. – Nem vágyom nagy gyülekezetben, sok ember előtt szolgálni, ellenben nagyon örülnék, ha Isten elégedett lenne velem – érkezik a felelet, majd hozzáteszi: – Magas a mérce, ilyen szempontból óriási ambícióm van, mert ha az Isten valakivel elégedett, akkor az már elég jól áll, az ő élete már eléggé gyümölcsöző. A hatalom, a népszerűség, a kiemelkedő anyagi jólét veszélyes, torzulásokat okozhat, mélyre ránthat, és nem gondolnám, hogy bárkinél erősebb lennék. Tartok tőle, hogy nem tudnék ezekkel jól élni. – Azért nem hétköznapi ember, aki fiatal nőként magához veszi a nagymamáját és egy tinédzsert ahelyett, hogy azon gondolkozna, hogyan menjen férjhez egy elnéptelenedő faluban – jegyzem meg. – Nagymamám 2010 őszétől nem tudott tovább egyedül élni. Nagy családja volt, három gyermeke, hat unokája, velük közösen kerestük a megoldást. Egyszer elhívtam magamhoz, legyünk kicsit együtt, itt marasztaltam. Életének utolsó nyolc évét töltötte velem. Ismét így tennék, a legfájdalmasabb döntésem, hogy idősek otthonában helyeztük el első gyermekünk születéskor. Nem így terveztük, de hirtelen jött megbetegedések miatt nem tudtak segíteni a családtagok, az újszülött mellett pedig nem lettem volna képes ápolni őt. Még láthatta a dédunokáját, János Márkot, mielőtt hazaköltözött kilencvenévesen az Úrhoz. Hét évet éltünk ilyen szokatlan formában együtt a parókián, három generáció: egy nagyszülő, egy „anya” és egy gyermek, mint egy család, bár nem vér-, hanem lelki rokonságban vagyunk a keresztfiammal – eleveníti fel a lelkipásztor. Sokan óvták nagymamája magához vételétől. – Egyszerű Ige vezetett: „Aki tehát tudna jót tenni…” Maradjunk az első felénél, úgy láttam, tudnék: nő vagyok, és egyedül élek a parókián. Arra teremtettem, hogy gondoskodjam: egy gyermekről, egy idős családtagomról. Ez mindig is feladata volt a nőknek, és bár ez a gondolat ma szokatlan, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hétköznapi. Az élet ősi rendje, és áldásos. Azóta sokan kérnek tanácsot, hogyan döntsenek személyes élethelyzeteikben. Mindig elmondom az akkori nehézségeket, sok volt, többen látták is a faluban, de mindenkit arra bátorítok, hogy merjen jót tenni, gazdag áldás lesz rajta, visszaszáll – magyarázza.

Sipos Gábor főgondnok idén fejezi be hatéves ciklusát. – Az ordasi gyülekezettel közösen tartunk bibliaórát, felváltva járnak át egymáshoz az idősek. Most fejeztük be a református temető kerítésének a felújítását, két évvel ezelőtt a ravatalozó mosdóját renováltuk, minden éven pályázunk nyári táboraink anyagi támogatására.