Ahogy tervezem a nyári szabadságomat, felrémlik előttem egy régen látott, kicsiny, homályos és látszólag teljesen hétköznapi fénykép. A majd százéves fotó Baltazár Dezsőt, a híres tiszántúli püspököt ábrázolja, ahogy egy márványtábla előtt áll. A tábla feliratát alig lehet ugyan kibogarászni, de azt hivatott megörökíteni, hogy a fáradt püspök hosszabb ideig pihent a dualista időszakban a magyar középosztály körében is népszerű fürdővárosban, Karlsbadban.

A ma embere számára már önmagában az a helyzet is furcsán hat, hogy valaki a saját emléktáblája mellett pózol, ám abban a korszakban, amelyben élő emberekről hidakat, utakat és kórházakat neveztek el, mindez bevett gyakorlat volt. Száz éve a tiszántúli református püspököt nemcsak az amerikai elnök fogadta (kétszer is!), amikor az Újvilágba látogatott, hanem már életében felkerült a karlsbadi fürdőlátogató hírességek falára, rögtön márványba vésve. Az egész történet említésre méltó komikumát mégis az adja, hogy a nemes márványtábla nem valami dicsőséges haditettet vagy jelentős politikai eseményt örökített meg, hanem valami olyasmit, aminek teljesen magától értetődőnek kellene lennie: a püspök megfáradt teste néhány héten keresztül pihenhetett Karlsbadban. Mi sem természetesebb. Mi sem természetesebb?

Sajnos már akkor, a „boldog békeidőkben” sem volt mindez természetes. Baltazár Dezső a maga negyedszázados püspöki szolgálatával átmenetet képez a régi, patriarchális egyházvezetés és a modern kori püspöki hivatalvezetés között. Püspöki időszaka alatt az általa elintézett ügyek éves átlagos száma mintegy megháromszorozódott. Nehéz elképzelni ma már, hogy eleinte a Máramarosszigettől Temesvárig húzódó, országnyi méretű egyházkerület püspöki hivatala nyaranta a püspökkel együtt leköltözött Zelemérre, a püspöki nyaralóba, és onnan zökkenőmentesen lehetett intézni a szóba jöhető ügyeket. Innen jutott el oda, hogy az egyre kibővülő munkatér és a megsokasodó ügyek – még a Trianon következtében összezsugorodó egyházkerületben is – végül felemésztették a püspök egészségét, akin a kényszerűen beiktatott fürdőkúrák sem tudtak segíteni, alig hatvanöt évesen hunyt el súlyos betegsége következtében.