Messze esik Debrecentől Pannonhalma, egy délelőtt oda az út. Reformátusként az első gondolat a kulturális és a földrajzi távolság volt, amikor a Debreceni Református Gimnázium vezetőivel és tanáraival a szokatlan helyszínre igyekeztünk: Egymástól tanulni címmel szervezett a Református Pedagógiai Intézet (RPI) kétnapos szakmai találkozót huszonöt református gimnáziumi tanárnak november vége felé.

Veress Bertalan, a Tiszántúli Református Egyházkerület tanügyi főtanácsosa visszajáró vendég, ő volt a szakmai nap egyik szorgalmazója. A kapcsolatot a debreceni kollégium a bencésekét átvevő jelmondata is megalapozta, még ha az „ora et labora” felszólító állítmányához képest az „orando et laborando” kijelentő jellegű módhatározóként jellemzi is az ideális életformát. A rendszerváltás előtt a refis osztályok szívesen látogattak a bencésekhez, 1991-ből pedig egy Debrecenben szerkesztett dokumentumgyűjtemény emlékeztetett a régi kapcsolatra.

Benedek 529-ben Regulájával kijelölte azt a mindennapos feladatként megélt, cselekvő hitgyakorlást, amellyel Albin atya, a negyvenes évei elején járó, szerényen mosolygó iskolaigazgató fogadott minket a délutáni első beszélgetésen. A rendszeresen felolvasott szerzetesrendi szabályzat fő pontjainak ismertetése remek bevezetőt kínált ahhoz, hogy megértsük a hegyen zajló életet. Mindenekelőtt a vendégszeretet törvényét tapasztaltuk meg. Benedek szerint ugyanis minden idegenben Krisztust kell feltételeznünk, és méltó módon bánni vele. A szinte teljes önfenntartásra berendezkedett bencés közösségek az elmúlt másfél évezredben különféle módokon teremtették meg az élet és a szolgálat anyagi hátterét. A pannonhalmiak a rendszerváltás után földjeik visszavásárlásával, szőlőik újratelepítésével és a kolostorok hagyományos gyógynövénytermesztésével építették ki a szó szerint virágzó és gyümölcsöző gazdaságot, amely az apátsági épületet körülveszi. Az esti borkóstolás a függőlegesen a hegybe épített pincében és borászatban, majd a levendulással körbevett illattár másnapi meglátogatása bizonyította, hogy ezek az iparágak egymásra épülnek, és a helyi közösség legfontosabb tevékenysége valójában a vendéglátás.

Egész évre szóló programokat kínálnak, nem feltétlenül hitéletit, de valamilyen szállal kapcsolódnak a kultúrához, vagyis alapvetően szellemi élményeket kínálnak. A másfél nap alatt egy világi programszervezőként alkalmazott hölgy volt a kísérőnk, aki maga is csodálattal mesélt munkaadói igényességéről, amely nemcsak a nyelvi megformálás laikusok számára szokatlan, de találó egyediségét takarta, hanem mindenben a tökéletességre törekvés szándékát. A bencések alapos utánajárás után választják ki a legjobb szakembert, akit illően megfizetnek, legyen szó a borászat vezetéséről, az új tornacsarnok tervezéséről vagy a főapátról készítendő portréfényképről. Döntéseikben a legelemibb és talán legősibb demokratikus elvek érvényesülnek. Az apátnak az egész közösséget összehívva kell döntenie fontos tennivalókról, és mindenki véleményét figyelembe kell vennie, hiszen „gyakran a legfiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb” – írta Benedek a Regula harmadik részében. Ez az alapelv meghatározza a fiúgimnázium működését is.

Ennek az odafigyelésnek pedig a nagy távlatokban rejlő türelem adja az alapját. Ha egy kis közösség – tizenöt szerzetes lakik és dolgozik az apátságban – minden déli énekes mise végén megemlékezik István királyról, aki azért alapította apátságukat, hogy naponta imádkozzanak Magyarországért, akkor a küldetéstudatuk nem is e világi. Ezért bármennyire magával ragadó és éteri élmény volt némi ijedt zsoltárlapozás után bekapcsolódni középkori hatású, egyszólamú himnuszaikba, a gregorián dallamok szüneteiben, amíg lecsengett a nyolc évszázados bazilika falairól a visszhang, az idő tágassága a mi lehetőségeink végességére emlékeztetett. Református gyülekezeti iskolafenntartóinknak okosan és következetesen gazdálkodva megadathat az önfenntartás anyagi függetlensége, de egyházkerületi szinten mindenképpen az állami normatíva szabja meg a határainkat.