Amikor eljön a nyár, a lelkünk gyakran képeket hív elő a gyermekkorunk hosszú nyarairól, a gondtalanság állapotáról, amelyet vágyunk újra átélni. Nekem elsőként a nagyszülői ház udvarán álló, jól mászható diófa jut eszembe, aztán a ribizlibokrok, a kukoricagóré, az unokatestvérek és szomszéd gyerekek hada, a kertek alatt szaladó kisvonat, a hazavonuló tehenek. A nagymamám, aki ipari mennyiségben készítette a tejes pitét, és a nagypapa, aki megtanított különböző kártyajátékokra, és mindig indulatba jött, ha nem az előírt szabályoknak megfelelően játszottunk. Most is hallom, amint mondja: „Le van írva fehéren-feketén, ezt így kell játszani!” A játékban nem ismert tréfát.

Amikor a pihenésről, a nyári szabadságról gondolkodunk, a Bibliának az a jó híre van – ha ez jó hír –, hogy a nyugalom átélése nemcsak nosztalgia kérdése, hanem szükségszerűségé és engedelmességé is, meg kell ismétlődnie újra és újra, és nemcsak visszatekintve a teremtés hetedik napjára, de előretekintve is, a végső nyugalomra nézve. A pihenésben a tízparancsolat nem ismer tréfát. Árulkodó, hogy ez a legrészletesebb parancsolat az összes közül.

Az Ószövetség szerint a szombat elve és gyakorlata olyan, mint a jegygyűrű a jegyesek kezén: „Örök jel ez köztem és Izráel fiai között. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget és a földet, a hetedik napon pedig megnyugodott és megpihent.” (2Móz 31,17) A hetedik nap célját és értelmét maga Isten éli elénk, és ebbe szeretne bevonni minket. Szó szerint így lehetne ezt fordítani: Isten megszűnt munkálkodni, és vett egy hosszú, mély lélegzetet. A teremtéstörténetben arról értesülünk, hogy szavával és leheletével teremtett, betöltötte élettel a világot, ez mind kilélegzés volt, a hetedik napon azonban vett egy mély lélegzetet: fellélegzett.