– Képzeld, Bogi néni, múlt héten a nagyiéknál napköziztünk! – szaladt lelkesen Menyus a lelkésznőhöz gyerek-istentisztelet után.

– Napköziztetek?

– Igen! Reggel anya elvitt minket, Tildát meg engem, este meg Tilda anyukája hozott haza.

– Igen! Igen! Én is ott voltam! – szólalt meg Tilda.

– Értem – bólintott Bogi néni. – És szerettek a nagyszüleiteknél lenni?

– Igen! Nagyon! – vigyorgott Menyus.

– Én azért nem annyira… – hajtotta le a fejét Tilda. – A nagymamival nagyon klassz, de papi… Hát, ő elég kiabálós.

– Tényleg? – kérdezett vissza Bogi néni. – És miért szokott kiabálni?

– Hát azért, mert… – akadt el Menyus hangja egy pillanatra, de aztán kivágta magát –, mert gyerekek vagyunk!

– Ezért haragszik rátok a nagypapi? – hüledezett Bogi néni.

– Ezért bizony! – bólogatott Menyus.

– Nem hiszem. Senki sem haragszik az unokájára csak azért, mert gyerek.

– Pedig így van! – bizonygatta Tilda is. – Nem Menyus találta ki! A nagymami mondta neki, hogy felesleges ránk haragudnia, hiszen csak gyerekek vagyunk. Meg egyébként is az unokái, úgyhogy jobban teszi, ha nem haragszik, hanem szeret bennünket. Úgyhogy jobb, ha nem kiabál velünk állandóan.

– Ebben a nagymamátoknak teljesen igaza van. Pál apostol is azt mondta, hogy a szeretet nem gerjed haragra (1Kor 13,5). Épp ezért furcsállom, hogy a nagyapátok úgy megharagudott rátok, hogy mindig kiabált.

– Hát nem mindig – bizonytalanodott el Tilda. – Csak egyszer. De akkor nagyon.

– Pedig mi nem csináltunk semmi rosszat. Sőt! Ott segítettünk, ahol tudtunk! – lelkesedett Menyus. – Még a kertbe is kikísértük a nagyit.

– És szedtük vele a borsót meg a zöldbabot bele a kosárba, hogy ne kelljen hajolgatnia a fájós hátával – folytatta Tilda is.

– Ez tényleg rendes dolog tőletek – bólogatott Bogi néni.

– Ugye? – kérdezett vissza Menyus. – De nagypapi csak morgolódott meg zsörtölődött, hogy nem tudunk vigyázni, összetaposunk mindent, és hogy jobb lenne, ha a lábunk elé néznénk.

– És mi próbáltunk, tényleg próbáltunk – magyarázta Tilda –, a borsónál meg a zöldbabnál még ment is, mert ott volt olyan kis utacska, de azán megláttuk a málnást! Hát, te olyat még nem láttál, Bogi néni! Annyi málnatő, de annyi, mint egy igazi erdő! Kicsit szúrós erdő, de mindegy.

– Úgyhogy bele is vetettük magunkat, és elkezdtünk bocsozni – folytatta Menyus. – Mert ugye a medvebocsok szeretik a málnát meg a bújócskát. De nem tartott túl sokáig, mert a nagypapi elkezdett kiabálni, hogy mi milyen rosszak vagyunk, azonnal jöjjünk ki, mert leverjük az összes málnát a nagy bujkálásban.

– Hát, le is vertük – jegyezte meg Tilda. – Ha nem is mind, de jó sokat.

– Igen… Tényleg levertük. És a málna elég drága. Legalábbis azt mondta a nagypapi, amikor már nem volt vörös a feje és nem kiabált. És hogy mi most tönkretettük a termést – magyarázta Menyus. – Na és ekkor mondta nagymami, hogy ne haragudjon ránk a papi, mert nem akartunk mi rosszat, csak gyerekek vagyunk.

– Ez igaz – bólintott Bogi néni –, tényleg gyerekek vagytok, és tényleg nem akartatok rosszat, de azért jobban figyelhettetek volna. Magatokra, nagypapára és a málnára is.