Még gyerek voltam, amikor rám talált. Éjjel – talán álmomban? – éreztem, ahogy maga elé emel, és attól kezdve, hogy megéreztem a jelenlétét, csodáltam a levelek zöldjében, a többszólamúságban vagy abban, ahogy ebben semennyire nem érdekelt kamaszok és felnőttek szervezték nekem, gyereknek a táborokat, kézműves-foglalkozást, vetélkedőt – őérte. Attól kezdve mindig jelen volt, akkor is, ha magamat sem találtam épp.

Amikor pedig már élesedett, hogy mihez kellene kezdeni ezzel az élet nevű társasjátékkal, jött a hívás. Társakra, mesterekre és célokra találtam az úton, de még bőven menet közben a feladat is megtalált: írni. Nagyjából ezzel egy időben jutottam el életem első Csillagpontjára, rögtön megbízatással: megörökíteni, amit csak lehet, tudósítani, reflektálni. Nem feledem, hogyan hömpölyögtünk Fadd-Domboriban a semmi közepén épített helyszínek között.

A 2011-es, tatai Csillagponton az ideihez hasonlóan hideg és eső volt, küldtek utánam nadrágot az otthoniak, mert nem száradtak meg a gúnyák. Könyvet mutattunk be, írtunk és inspirálódtunk, figyeltünk és beszélgettünk, amikor épp nem a vihar elől menekültünk akár egy asztal tetejére aludni. Ekkor találtunk egymásra azzal, aki ma már a férjem. Két év múlva már jegyeseként izgulhattam érte és a záró istentiszteleti prédikációjáért Mezőtúron, ahogy ő két évre rá Debrecenben értem, a feleségéért, a nyitó- és zárószolgálat miatt. A következőn már szervezőként a kultúráért és a hitéleti szolgálatokért vittük a felelősséget – én áldott állapotban. Mondanom sem kell, miért maradt ki nekem a legutóbbi találkozó, és miért csak a közvetítésből irigykedtem a Zánkán Igét hallgatókra idén is. De a belehallgatások is segítenek újraélni azokat a találkozásokat, azokat az áldásokat, amelyeket megéltem, és amelyeket, remélem, a mai napig megélnek a Csillagponton.

Csodákat láttam, és csodálatos embereket, önkénteseket és szolgálókat ismertem meg ezekben az években, akikben újra rácsodálkozhattam, Isten hányakat és hányféleképpen talált meg, mennyiféle talentummal. Hálás vagyok a mindenkori szervezőkért, akik harcba fognak az elemekkel a finanszírozástól kezdve a vizesblokkok és áramforrások helyzetéig azért, hogy Isten ezeken az alkalmakon eltalálhasson, megtalálhasson fiatal életeket, először vagy sokadjára. Óriási szolgálat nagyszínpad mellett tologatni a potmétereket, eldugott imasarokban szorítani valaki kezét és hordozni őt, vagy lelkigondozni egy éjjeli órán azt, akinek a terhei nyomasztóak. És tényleg bízhattunk az Úrban, reformált, körülvett, szabaddá tett és ránk talált.

Aki ezeket megtapasztalta, azt már nem kell győzködni arról, hogy ennek a szervezésnek van értelme. Imádkozni viszont fontos azért, hogy a fiatalok lendülete és kreativitása megtalálja a helyét az egyházban nemcsak egy-egy találkozó erejéig, hanem a hétköznapokban is. Kérjük Istent, aki rájuk talált, hogy helyet, feladatot, küldetést is találjon nekik!