Mikor kezdődött önnél a zene szeretete?

Kolozsváron születtem 1983-ban, ötéves koromban kezdtem el zongorázni. Nagypapám, Havas Sándor Miklós, aki a Kolozsvári Magyar Opera főszervezője volt évtizedekig, vásárolt nekünk ajándékba egy hatalmas bécsi koncertzongorát. A mai napig megvan, és a legutóbbi, két évig tartó bonyolult felújítás során kiderült, hogy sokkal régebbi, mint hittük, ugyanis 1850 után ez a gyártó már nem készített zongorákat. A református családi és egyházi háttér adva volt. Nagymamám, Krasznai Julianna komolyan vette a hitét, lelkes presbiter volt, rendszeresen jártunk templomba, és részesei voltunk a pezsgő kolozsvári egyházi és kulturális életnek, heti négy-öt alkalommal mentünk a magyar színházba és operába, vasárnap templomba, ahonnan ha öt percet késtünk, már nem tudtunk leülni. A magyar emberek többsége kockáztatta a szabadságát és a megélhetését hitéletének aktív, közösségben való gyakorlásáért a kommunizmus legádázabb időszakában. Ma büszkeséggel tölt el az a felismerés, hogy az akkori kolozsvári magyarok igen nagy hányada bátor emberként élt. Nekünk nemcsak a hitünkért, de a magyarságunkért is keményen meg kellett harcolni, no meg a kommunizmus nehézségeivel, de ez utóbbi tekintetében legalább egy cipőben jártunk a jóérzésű román emberekkel. Szüleim és nagyszüleim mégis elérték, hogy a bátyámmal csak a szépet és a jót lássuk ebből az időszakból.

Mikor költöztek Budapestre?

A konfirmációm után, tizennégy éves koromban. A Pasaréti út közelében, a Gábor Áron utcában laktunk, így a pasaréti gyülekezethez tartoztunk, de gyakran jártunk a Kálvin térre is a családdal. Miután 2006-ban zongoraművészként és zongoratanárként végeztem a Zeneakadémián, elkezdtem utazni. Nagymamám mindig adott útravalót, például vett nekem Cseri Kálmán-könyveket, amelyeket magammal vittem. Azt tudtam, bárhová megyek a világban, a hit útján mindig biztonságra lelek. Ez adott bátorságot, hogy eljussak a Közel-Keletre, Ázsiába, Szingapúrba, Amerikába, tehát oda is, ahol nyilván nem voltak református templomok, de bármerre jártam, mindig kerestem a helyi magyar közösségeket és egyházi szervezeteket.

Hogyan került először Amerikába és mit tapasztalt akkor?

Az Egyesült Államokban négy alkalommal is tanultam teljes ösztöndíjjal. Sokat koncerteztem református közösségekben, konzulátusokon és nagykövetségeken, így több magyar közösséget megismerhettem: lelkészeket, világi vezetőket és más magyar szervezeteket. Így kerültem el 2013-ban San Franciscóba is, amikor Áder János akkori köztársasági elnök úr odalátogatott. Ott a Woodside Priory-ban léptem fel, amelyet Pannonhalmáról 1957-ben elmenekült bencések alapítottak. Onnan Floridába, Miamibe mentem Bodor Péter lelkész úrhoz. Ott volt az első trianoni koncertünk is 2015-ben. Jó volt látni Amerikában és Kanadában, hogy a nemzeti ünnepeink kapcsán összefognak a magyar felekezetek, valamint a magyar civil és állami szervezetek, és így jöhetett létre egy-egy nagyszabású magyar esemény. Már ekkor láthattam, milyen erős Amerikában a magyar nemzeti öntudat, komolyan veszik a néphagyományokat és a kultúrát.

Hogyan tudott ennyit utazni az egyetemi tanulmányai és munkái mellett? Hol volt a „bázisa”?

Szünetekben és hosszú hétvégéken jártam koncertezni. Az egyetem szívesen elengedett, mert örültek, hogy egy külföldi ösztöndíjas képviseli őket, főleg a nagykövetségeken vagy konzulátusokon. Amíg az ember fiatal és nincs családja, lelkesen utazgat mindenfelé, de közben mindvégig az volt az álmom, hogy Budapesten összművészeti iskolát alapítsak.

Miért összművészetit?

Amikor az egyik egyetemen tanítottam, feladatom volt rámutatni a művészetek közötti korrelációkra, hogy megértsék a nem zenész diákok, hogyan kell a művészeteket befogadni; rávezetni őket arra, hogy ugyanazokon az alapokon nyugszik minden művészet: keressük a tökéletességet, valamit, ami nem e világi, emelkedett szférákban mozog, valami megfoghatatlant. A művészetek valójában az istenkeresésről szólnak. Hogy épp milyen ágáról van szó, másodlagos. Ez a megközelítés olyan jól működött a főiskolásoknál, hogy ilyesfajta tanítással akartam foglalkozni a későbbiekben is, a kisgyerekek szintjén is.

Az egyetem is ezt vallotta, tehát keresztyén intézményről van szó?

Nem, dehogy, de be lehetett csempészni. A kötelező anyagon kívül saját témákat is taníthattunk, egyeztetve a professzorral. A többi között Wagner Tannhäuseréből tartottam előadást a 20-23 éves nem zenész főiskolásoknak. A professzor szerint ez még a zenészeknek is nehéz, de én nem feltétlenül a zenét akartam elemeztetni velük, hanem az opera mondanivalóját, amely a megváltásról szól. Az egyetemi szabályzat szerint a hit tabutéma, ám a diákok nemcsak megértették, hanem nagyon meg is szerették ezt az operát, hiszen olyan oldalát mutattam be, amely minden fiatal lelket megérint: szerelem, csalódás, megbocsátás, kitaszítottság, megváltás vagy önfeláldozás. Az önfeláldozás esszenciája a krisztusi megváltáshoz vezet, bár emberek között is működik, amikor megvonunk magunktól valamit, hogy a másiknak jó legyen; például a szülő és a gyermek vagy egy szerelmespár kapcsolatában, alapja mindig a megbocsátás és a feltétel nélküli szeretet.

A művészvilágban kevesen élnek keresztyén életet, sőt, nyíltan vallják: a kettő nem fér össze.

Az igazi művész annyira szerény és alázatos, hogy tudja: Isten nélkül ezt lehetetlen végigcsinálni. Amikor többet teljesítünk, mint amire magunktól képesek vagyunk, az áldás. Sajnos a gyarló ember hajlamos ezeket az átlagon felüli teljesítményeket a saját sikerének tekinteni.

Budapest helyett végül Amerikában alapított iskolát. Magyart és összművészetit.

A fairfieldi magyar közösségben olyan iskolát alapítottam, ahol továbbra is van zongoraoktatás és hétvégi magyar iskola, de festészet, tánc, zene és hittan is. A Magyar Művészetek Iskolája (Hungarian School of Arts) szombaton 11 és 13 óra között hagyományos hétvégi magyar iskola, öttől tizennyolc éves korú gyerekek számára, de azonfelül szorosan kapcsolódunk a művészetekhez is. Kodály-módszerrel tanulunk, magyar könyveket használunk és rengeteg népdalt is énekelünk. Azoknál a magyar származásúaknál, akik nem vagy nehezen beszélik, az a cél, hogy a zongorát elkezdjem magyarul tanítani nekik. De vannak olyan nem magyar növendékeim is, akik szintén megismerik a Kodály-módszert és a magyar népdalokat.

Például van egy Nigériában született amerikai kislány, aki legutóbb magyarul is énekelt, amivel zajos sikere volt a magyar közösségben. Így az amerikaiak is sok mindent megtanulnak a magyar kultúráról; emellett itt vannak azok a magyar diákok, akik értenek, de nem beszélnek magyarul, viszont a zene vonalán bekerülnek a magyar közösségbe.

Ez az összművészeti oktatás tehát azért egyedülálló, mert több szinten is vonzza a diákokat a magyarság felé?

Igen! Vannak amerikaiak, akiknek semmi közük a magyarsághoz, de felnéznek a magyar kultúrára, ezért választanak magyar zongoratanárt, és szívesen jönnek a közös koncertekre, ámulattal nézik, hogy itt ilyen templom, orgona, közösségi ház és összetartó közösség van. Olyankor tükröt kapunk arról, hogy valóban mekkora értékkel rendelkezünk, amiről a hétköznapokban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Nem minden magyar gondolkodik egyformán a magyarságról, a hagyományokról, de amikor egy külfölditől ezt hallja, akkor még ők is elgondolkodnak. És mi is újra ráébredünk, milyen nagy lehetőségeink vannak a hazához kapcsolódva, mint például diákjaimnak a Rákóczi Szövetség táborai, vagy a budapesti fellépések, egyetemi ösztöndíjak, képzések tanároknak, amelyeken rendszeresen részt veszek a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával. A másik célunk ugyanis, hogy a gyerekek nyáron minél többet legyenek Magyarországon, magyar közegben, mert abból tanulnak a legtöbbet. Sok diákom fontolgatja, hogy hazaköltözzön, otthon járja a középiskolát vagy az egyetemet, vagy ott dolgozzon, alapítson családot, mert sajnos aggasztó irányt vett Amerika, komoly dolgok forognak kockán.