A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Pannonia Reformata Múzeuma alagsorában kiállított egyiptomi koporsó és múmia mellett találkozunk Halászné Kapcsándi Szilviával. A helyszín nem véletlen, ugyanis a múzeum vezetője nemrég járt Egyiptomban egy tizennégy tagú magyar csapat tagjaként. Az 1983-ban megkezdett ásatás eddigi résztvevői közül ő az első, aki egyházi intézmény munkatársaként jutott el Thébába. Miközben a fényképek készülnek a sírkamrának is beillő, az egyiptomi hitvilágot számos tárgyi emlékkel bemutató teremben, Szilvia elárulja, hogy amióta hazatért Egyiptomból, másként szemléli a letűnt fáraókori világot, kicsit közelebb került hozzá.

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG HÁZA

Hogy ne zavarjuk a látogatókat, a beszélgetést az irodában folytatjuk, miközben Szilvia egy számítógép kijelzőjén a háromhetes ásatás alatt készült fényképeket is megmutatja.

– Negyven évvel ezelőtt Kákosy László egyiptológus indította el, és 2003-ban bekövetkezett haláláig ő is vezette a thébai magyar régészeti missziót – kezd bele a történetbe Halászné Kapcsándi Szilvia.

A magyar egyiptológusok, illetve a munkálatokban részt vevő hazai és külföldi szakemberek Kákosy professzor vezetésével a Thébában található úgynevezett 32-es számú sír (Dzsehutimesz és Iszet sírja) feltárását kezdhették el. A terepmunka azóta minden évben nagyjából egy hónapos időtartamokban folytatódik. Szilvia elmondja, hogy a 32-es sír és környezete különleges sírkomplexum, amely II. Ramszesz uralkodása idején épült a Krisztus előtti XIII. században, az Újbirodalom idején. A területet Kákosy László 1982-ben választotta ki, amikor erre a hazai szakembereknek is lehetősége nyílt. De miről is tesznek tanúbizonyságot ezek a sírok? Erre a professzortól származó idézettel felel: „Az egyiptomi ember számára a lét az örökkévalóság dimenzióiban nyerte el értelmét, az ő szemében a földi tartózkodás álomszerű pillanata a halál utáni élet határtalanságába olvad bele. A két világ közötti küszöb, a sír – az »örökkévalóság háza«, az »öröklét fényhegye« – elkészítése az élet legfontosabb feladatai közé tartozott. A sír a túlvilági remények összefoglalása mellett kisebb-nagyobb mértékben mindig visszatekintett a földi pályafutásra.”

KIRÁLYOK VÖLGYE, MAGYAROK FELSZERELÉSE

– Szállásunk a Nílus nyugati partján volt, mondhatni a temetők, halotti templomok és a Királyok völgye tövében, azon a világörökségi helyszínen, ahol több kilométeren át követik egymást a híres egyiptomi sírok és templomok: a keleti parton található a többi között a hatalmas karnaki templomegyüttes, a lukszori templom, míg nyugaton III. Amenhotep halotti templomának maradványai, Hatsepszut uralkodónő többszintes, teraszos halotti temploma és számtalan nemesi sír. Hihetetlen, hogy a Nílus mentén mennyire élesen lehet látni fizikailag is az élet és a halál határát – mondja Szilvia. Elmondása szerint az ásatás úgy kezdődik, hogy az előző évben befalazott és lepecsételt bejáratot kibontják az egyiptomi inspektor vezetésével, aki végig az ásatás helyszínén tartózkodik a csapattal. Ő az, aki minden reggel nyitja és délután zárja a feltárást.

– Ez a magyarok ásatási helyszíne, ide a hivatalos szerveken kívül csak az ásatásvezető jelenlétében léphetünk be, és csak addig van nyitva, amíg a magyar expedíció ott tartózkodik. A 2023 tavaszán tizennégy tagból álló magyar csapat (a létszám mindig változik, néhánytól akár huszonöt-huszonhat főig is terjedhet az éppen aktuális munkáktól függően) itthonról vitt minden felszerelést, amely az ásatáshoz kell: maszkot, különböző méretű műanyag és papírdobozokat, edényeket, szerszámokat, restaurálóanyagokat, 3D-s rögzítőeszközöket. – Idén a leleményes műszaki egyetemisták egy rádiós távirányítású kisautót is hoztak, amelyre kamerát erősítve olyan járatokba is be tudnak pillantani, ahová egyébként egyelőre nem tudtunk eljutni – részletezi Halászné Kapcsándi Szilvia.

ELSŐ PILLANTÁS, RÁDÖBBENÉS

– Óriási döbbenet, mellbevágó érzés – eleveníti fel Szilvia, mit érzett akkor, amikor az első nap beléphetett a hieroglifákkal, domborművekkel, színes áldozati jelenetekkel díszített sírba. – Letaglózó volt, ahogy a szemem elé tárultak azok a szoboregyüttesek, hieroglifák, eredeti falfestések, színek, amelyeket eddig csak könyvekben vagy filmeken láttam, most pedig ott voltak előttem teljes valóságukban, retusálatlanul. Később a döbbenetet felváltja az álmélkodás.

– Lenyűgöző, ahogy teljes egészében látja az ember a sok színes alakot, vésett-festett hieroglifákat, a gyönyörűen megszerkesztett képi ábrázolásokat. Ezt nem lehet elképzelni, nem lehet rá felkészülni – ismeri el Szilvia, aki szerint kis porszemnek érzi magát az ember a hatalmas szobrok tövében, csodálatosan díszített csarnokok mélyén – nemcsak a 32-es sírra, hanem a szabadidejükben tett kirándulások alatt tapasztaltakra is gondolva. – Amikor a második-harmadik hétben jártunk, már úgy éreztem, befogadhatatlan az a rengeteg misztikum és az a hatalmas tisztelet, amelyet az őkori egyiptomiak isteneik iránt éreztek. Az egész életük, munkájuk az isteneik és a hitviláguk körül forgott. Ez a mi egyistenhitünkkel, tudásunkkal nehezen emészthető.

Az aktuálisan régésznek felcsapó múzeumpedagógusnak arra is rá kellett döbbennie, hogy a több ezer éve élt egyiptomi emberek is azt keresték, amit a keresztyének: mi van a földi élet, illetve a halál után, és hogyan járhatnak isteneik kegyében, hogy elnyerhessék az örök életet. – Sok időt töltöttem a pihenőidőszakban az Úristennel kettesben, imádsággal, mert sokszor éreztem magam frusztráltan abban az idegen kultúrában.

KULTÚRSOKK

Márpedig Egyiptomban az iszlám vallás kikerülhetetlen. Hajnalban már imára szólít a müezzin, majd a nap folyamán még négyszer harsogja a mikrofonba a felhívást.

– Három szabadnapunk volt a kint tartózkodásunk alatt, a többin napkeltétől kora délutánig a terepen, majd utána a szállásunkon dolgoztunk. Az egyik szabadnapon kirándulni mentünk Dendarába, ahol a Hathor istennő számára épült gyönyörű templomot kerestük fel. Amikor elérkezett az ideje, felharsant a hangszórókból a pénteki ima. Visszaindulni sem tudtunk, mert a sofőrünk is elővette az imaszőnyegét, és imádkozni kezdett. Mondta, türelem, csak egy óra az egész. Akkor éreztem először, hogy ez már kissé sok az én európai fülemnek, a keresztyén identitásomnak, de az iszlám vallásgyakorlásnak a hangos imára buzdítás olyan sajátossága, amelyet az iszlám országokba látogatóknak is végig kell hallgatniuk – tudatja Halászné Kapcsándi Szilvia. Ekkor Isten Szilvia egyik magyar kutatótársát küldte segítségül, aki vasárnap esti misére készült egy ferences templomba, Lukszorba.

– Már erősen a komfortzónámon kívül éreztem magam, így kértem, hadd menjek vele. S bár nem értettem egy szót sem a miséből, mégis ismerős volt, és éreztem, hogy ez az én hitvilágom. Megnyugtató volt – mondja annak ellenére, hogy a templomba lépés előtt a reptéri ellenőrzéshez hasonló átvilágításon estek át, a biztonsági kapuk előtt fegyveres őrök vigyázták a rendet.

– Hálás vagyok az Úristennek, hogy én itt élhetek, Európában, Magyarországon. Mert lehet, hogy Egyiptom a Föld napos oldala, de ahogy mi élünk, a mi kultúránk, az az élet napos oldala. Ezt már kint megfogalmaztam, és most is tartom, miután leülepedtek bennem a dolgok. Szerintem mindenkinek jót tenne egy utazás olyan helyre, ahol ennyivel alacsonyabb és ennyire más az életszínvonal. Onnan nézve teljesen másként látszik minden itthoni. Hálára indítja az embert, elkezdi értékelni az itteni dolgokat.

KUTATÓK VAGY SÍRRABLÓK?

Halászné Kapcsándi Szilvia tizenhárom társához hasonlóan még napkelte előtt felkelt, reggeli . után együtt kisbuszra szálltak, felvették az egyiptomi inspektort, a nap első sugarai már a 32-es sír bejáratánál találták őket. Mire kiértek, ott várta őket az az ötven-hatvan helyi munkás is, akik a fizikai munkát végezték, majd mindenki nekiállt annak a feladatnak, amelyre be volt osztva.

– Az első héten anyagismerettel foglalkoztam, azaz a sírokból feltárt, ládákba-dobozokba ideiglenesen elhelyezett leleteket válogattam: kartonázstöredékeket, műmiapólyát, emberi csontokat, növényi darabokat, koporsótöredékeket, cserépdarabokat, szobortöredékeket, fajanszgyöngyöket, drágaköveket, amuletteket. Minden egyes darabot kézbe kellett fogni, alaposan megvizsgálni és a megfelelő helyre – kupacba – tenni, majd az egyes csoportokat tovább szelektálni, mondjuk a festett faltöredékeket szín, motívum vagy felirat szerint. Rengeteg űj ismerettel, tapasztalattal gazdagodtam. Néha ugyan embert próbáló feladat a harmincöt fokban, tűző napon teljesen felöltözve, hosszú ujjúban, kendőben, sapkában, napszemüvegben és maszkban. Emellett igazi türelemjáték, de én rettentően élveztem, főleg azokat a felismeréseket, amikor rájön az ember, hogy két nappal azelőtt már találkozott ezzel a színárnyalattal és mintával, és azt is tudja, hová tette azt a darabkát, majd a két darab össze is illik. A terepmunka a hőség miatt egy óra körül véget ért, az inspektor lezárta az ásatást, a délután pedig az aznapi leletek feldolgozásával telt.