Menyus édesen csámcsogott: – Jaj, ez milyen finom! Tiszta csokoládé! – kiáltott fel, és magába tömött egy szelet süteményt. – És az ott! Az meg gyümölcsös! És cukorhabos! Ez meg citromízű! Hát, ezt is meg kell kóstolnom!

Annyira elmerült a sütieszegetésben, hogy észre sem vette, amikor Bogi néni benyitott a gyülekezeti terem ajtaján. – Menyus! Mit csinálsz te itt?

– Én csak… – fordult meg ijedten. – Én csak pisilni jöttem.

– És? Közben megtámadtak a sütemények?

– Nem… Dehogy… Vagyis igen! Mert ahogy beléptem, olyan fincsi illat volt az egész teremben, mint a cukiban szokott lenni. És észrevettem ezeket a tálcákat letakarva. És gondoltam, hogy megnézem, minek van ilyen jó illata. De nem tudtam eldönteni, úgyhogy gyorsan megkóstoltam néhányat.

– Szerintem beleettél mindbe – nézett körül a tálcákon Bogi néni.

– Jaj, dehogy! – védekezett Menyus. – Azt a kókuszost meg se kóstoltam. Mert utálom a kókuszt. És a pogácsákhoz sem nyúltam.

– De azért jó nagy pusztítást végeztél. Ráadásul tudod, hogy ezek a sütik nem neked vannak idekészítve, hanem… szeretetvendégségre hozták a nénik.

– Tudom. A nagyi is hozott.

– Bizony. És nagyon szomorú lenne, ha megtudná, hogy te mit műveltél itt.

– Elmondod neki? – nézett ijedten a lelkésznőre Menyus.

– Ha megígéred, hogy többet nem teszel ilyet, akkor nem mondom el.

– Megígérem, persze, hogy meg!

– Na, akkor ez a mi titkunk marad. És a szeretetvendégségen te leszel az egyik, aki körbekínálja a vendégeket. Ha már ilyen szakértő lettél.

– Rendben!

– És nem eszel bele a sütikbe, csak azután, amikor már mindenki vett.

– Oké – sóhajtott a kisfiú. – Valahogy csak kibírom. Ha már ilyen rendes vagy, hogy nem árulsz be a nagyinak.

– Nem vagyok én rendes. Csak tudod, a szeretet mindent elfedez (1Kor 13,7).

– Hogy mit csinál?

– Elfedez. Ez azt jelenti, hogy ha valakit szeretünk, akkor nem arra figyelünk, milyen rosszaságot tett, nem hánytorgatjuk fel, nem beszélünk róla, ha nem muszáj. Olyan ez, mint a sebtapasz. Lefedjük vele a sebet, hogy ne fertőződjön el. A szeretet is ilyen. Elfedi a rosszat, hogy eszünkbe se jusson, és csak a jóra tudjunk odafigyelni.

– És az jó, hogyha én viszem körbe a tálcákat?

– Bizony, hogy jó! Mert te nagyon kedves, segítőkész kisfiú vagy. Még ha egy kicsit torkos is.

– Ezzel a nagyi is egyetértene – bólogatott Menyus.

– Gondolod?

– Igen! Mert múltkor kint voltunk a parkban, és képzeld, pont ott volt Viola néni is, aki a tanító nénim lesz. Nagyon megörült nekem, és kérdezte a nagyit, hogy milyen gyerek ez a Menyus. Jó kisfiú? És akkor én nagyon megijedtem, hogy mit fog mondani a nagyi, mert hát... tudod... Nem mindig sikerül nekem olyan jó kisfiúnak lenni. De a nagyi semmi rosszat nem mondott rólam Viola néninek. Sőt! Elkezdett dicsérni, hogy milyen okos vagyok, már százig is el tudok számolni, és hogy milyen sokat segítek neki, amikor ott vagyok náluk, és hogy mennyire szeretem az uncsitesómat, Tildát. És ez persze mind igaz, de hát... Mesélhetett volna rólam olyan sztorikat is, amikor rosszalkodtam.

– Nem tette, mert szeret. És nem akarta, hogy Viola néni rosszat gondoljon rólad.

– De... – vakarta meg a fejét Menyus – Viola néni úgyis rá fog jönni, hogy én... ööö... nem vagyok mindig jó gyerek.

– Persze. De mire rájön, addigra remélhetőleg ő is megszeret. És akkor inkább a jót fogja látni benned, nem a rosszat.