Szó szerint templomban nőtt fel, hiszen az édesanyja hosszú évekig szolgált egyházfiként a Budapest-Pasaréti Református Egyházközségben. Beleszületett a hitbe?

Én erre mindig azt mondom, hogy ez lehetőség volt, ugyanakkor nem természetes.

Mi nem természetes?

Az, hogy ha valaki ott él Pasaréten, vagy bármelyik gyülekezetben, akkor automatikusan hívővé válik. Sajnos sok olyan negatív példa is van, amely ezt alátámasztja. Én igazán hálás vagyok a szüleimnek, mert ők valóban megélték a hitüket. Sok-sok nehézség közepette ott éltek példaként előttem, és idős korukban is láthattam őket együtt imádkozni. Mégis, ami nekem döntő lett a hitre jutásomban, az a samáriai asszony története.

Egyszer abból kellett készülnöm, ott döbbentem meg, hogy Jézus milyen hatalmas szeretettel fordult e felé az asszony felé, és számomra így fogalmazódott meg: akkor, a bűneimet megbocsátva, engem is szeret az Úr! Az tény, persze, hogy gyerekkoromtól olvastam a Bibliát.

Nem okozott konfliktust gyerekként a szocializmusban az, hogy egy templom területén nevelkedett, sőt ott is született?

Ami a világot illeti, az általános iskolában még az 50-es évek végén is volt hittan, a környéki gyerekekkel is jóban voltunk, voltak barátaim, ebből eredő problémára nem emlékszem. Gyülekezeti szinten egy ideig én „csak” egy egyházfi gyermeke voltam. A testvéreim is átélték ezt. Megragadt bennem, ahogy egyszer egy nagyon szeretett ember – ma is tisztelettel gondolok rá, már nem él –, amikor a húgommal és egy hasonló korú leányzóval együtt találkozott, az egyiknek kezét csókolommal köszönt, a másiknak jó napot kívánokkal. Az utóbbi volt a húgom. De összességében hálás vagyok, mert a pasaréti gyülekezet környezetét ajándékként kaptam, és mert csodálatosan zajlódhatott az ifjúsági életünk. Bibliaóráink voltak, szolgálhattunk, járhattunk kirándulni, táborozni, külföldre, és így volt kitűnő, fiatalságomat pozitívan formáló társaságom.

És később?

Inkább pozitív élményeim voltak. Előfordult, hogy egy állami hivatalban az önéletrajzomba beleírtam: az édesanyám egyházi alkalmazott. Még a hetvenes évek végén történt – ezt az önéletrajzomat eltüntették, és úgy javasoltak káderutánpótlásra (párttagság nélkül).

Párra is Pasaréten lelt...

Istentől származó ajándék volt a hitem, a társam, és tényleg jó volt, hogy ilyen környezetben élhettünk. A gyerekeim is – és házastársaik is – az Úrral akarnak járni, ezért különösen hálás tudok lenni az Úrnak, hogy – az én sok hibám, a mi hibáink ellenére is – ezt választották. Egyáltalán nem természetes, és főképp nem a mi érdemünk.

Van most valamilyen szolgálata Pasaréten?

Igen, presbiterként az iratmisszió, több mint harminc éve. Hálás vagyok azokért, akikkel ezt együtt végezhetem, mert az állandó jelenlét miatt sokan nem tudják vállalni. Én is megkaptam persze a gyerekeimtől annak idején, hogy papa, mindig mi megyünk el utoljára Pasarétről! Másrészt valaki mostanában megfogalmazta, hogy eddig én olyan jól ültem itt, a templomban, olyan kedvesek voltak a hívők, de amikor beálltam az iratterjesztésbe, kiderült, hogy itt ugyanúgy emberek vannak... Érdekes szolgálat ez, így fogalmaztam meg magamnak – talán mivel sokáig olyan előtérben működtünk, ahonnan még mellékhelyiség is nyílt –: az iratmisszióban vásárolható könyvek csak felkészíthetik az embert arra, hogy az előszobából továbblépjen. De oda mindenkinek magának kell belépni, nekem is, nem hivatkozhatok arra, hogy elolvastam, sőt elajándékoztam számtalan könyvet. Hasznosak, építők ezek a kiadványok, de tisztában kell lenni azzal, hogy csak eszközök.