Menyus lihegve nyitott be a gyülekezeti terembe, a hátán hatalmas hátizsákkal.

– Szia, Bogi néni! Vagyis: áldás, békesség. Már azt sem tudom, hogy kell köszönni, annyira kimerült vagyok – rogyott le egy székre, és ledobta a válláról a hátizsákot. De fel is pattant azon nyomban.

– Jaj! Tildát meg elfelejtettem!

– Miért? Hol van Tilda? – kérdezte ijedten a lelkésznő, mert hirtelen azt gondolta, hogy valami baj történt.

– Ő is jön! Csak ugye nagyon megpakolta a babakocsit, és kitört a kereke… Megyek is, segítek neki elcipelni a csomagokat! – ugrott fel Menyus, de akkor már nyílt is a gyülekezeti terem ajtaja, és Tilda nyikorgott be a törött kerekű babakocsival.

– Na, csak hogy megérkeztem! – rogyott le ő is a székre. – De Menyus, ígérd meg, hogy innen csak a legfontosabbakat visszük el! – nézett körbe a gyüliteremben.

– A játszószőnyeg… Az mindenképpen kellene… Meg a bábparaván… – gondolkodott gondterhelten Menyus. – Elvihetjük a játszószőnyeget meg a bábparavánt?

– De minek? És hova? – kérdezte döbbenten Bogi néni.

– Az iskolába – válaszolta Menyus. – Mert nemsokára kezdődik az iskola, és fel akarok készülni. Most mindent összeszedünk Tildával, amire szükségem lehet ott.

– Igen – bólogatott lelkesen Tilda –, a fél játékos polcot bepakoltuk, meg beraktunk hat üveg mogyoróvajat a kamrából, esőkabátot, napernyőt meg felfújható gumimatracot – mutogatta a babakocsi tartalmát.

– De miért? Miért szedtetek össze ennyi mindent?

– Az iskola miatt – válaszolta Menyus.

– De oda nincs szükséged ezekre a dolgokra! – csattant fel Bogi néni, mert lassan neki is kezdett elfogyni a türelme. – Hanem csak a tankönyveidre, füzeteidre, tolltartóra, színesekre… Meg a józan eszedre! Miért viszel gumimatracot meg mogyoróvajat a suliba?

– Mert Kende a játszón azt mondta, hogy az iskola olyan, mint egy túlélőtábor. Jobb mindenre felkészülni. És én fel is készülök!

– Azt látom – bólintott Bogi néni. – De Menyus, te mindazt elhitted, amit Kende mondott?

– Persze! – bólogatott kisfiú. – Hiszen te mondtad, hogy a szeretet mindent hisz (1Kor 13,7).

– Igen, de nem azt mondtam, hogy hiszékeny. Az Ige nem arról szól, hogy a szeretet minden butaságot elhisz. Hanem inkább arról, hogy hiszünk és bízunk egymásban.

– Pontosan erről van szó! – kiáltott fel Menyus. – Én bízom Kendében! Hogy tiszta jófejségből figyelmeztetett.

– Kendében bízol, Viola néniben pedig nem? Meg anyukádban és apukádban? Meg a nagyszüleidben?

– De, de, persze bennük is bízom! Még jobban is, mint Kendében.

– És ők mit mondanak?

– Azt, hogy klassz lesz az iskola. Meg amikor voltunk a nyílt napon, tényleg nem tűnt veszélyes helynek.

– Nekem azt mesélte Boldi bácsi, hogy nagyon jól érezted ott magad.

– Igeeen! Tényleg nagyon jó volt! És Viola néni is annyira kedves volt! És olyan jókat játszottunk, meg számoltunk sokat, és még bábozott is.

– Nocsak! – húzta fel a szemöldökét Bogi néni.

– Akkor ezek szerint az iskolában van bábparaván?

– Van – vallotta be Menyus. – Meg játszószőnyeg is. Csak gondoltam: biztos, ami biztos.

– Akkor lehet, hogy jobb, ha nem Kendének hiszel, hanem a szüleidnek, meg annak, amit te is megtapasztaltál. Mert az iskola jó hely. És abban is biztos lehetsz, hogy Isten ott is a gondodat fogja viselni.