Békés megyét nem lehet a Nyírséggel, Szatmárral vagy Hajdú-Biharral összehasonlítani, teljesen más vidék – mondja Demeter Ottó, miután leülünk beszélgetni a Zsadányi Református Diakóniai Központ vezetője, Demeter Ottóné Zsuzsa irodájában. – Itt, Békésben a korábbi egyházi kötődés, a tradíció elmúlóban van. 2003-ban kerültünk Zsadányba, addigra ez már csak néhány családban volt meg, köztük a jelenlegi főgondnokunkéban, Polgári Józsefében. A legtöbben teljesen eltávolodtak az egyháztól, vasárnaponként már csak tízen-tizenöten ültek a padokban – vázolja a kezdeteket a lelkipásztor.

Demeter Ottó és felesége lendületes gyülekezeti munkába kezdett, már amennyire ezt családi állapotuk megengedte. – Közvetlenül első gyerekünk születése előtt kerültünk ide, ráadásul akkor tettem le a „nagy papi” vizsgát. Kiköltöztünk, és két hétre rá megszületett az első gyermekünk, Sanyika, aki ma már a debreceni teológia hallgatója – mondja Zsuzsa.

– Nem volt tervünk vagy stratégiánk a gyülekezetépítésre – vallja meg a lelkipásztor, mégis vasárnaponként hétről hétre egyre többen ültek az ötszáz személyes templom padjaiban. – Gyülekezetet építeni egyetlen lelkész sem tud, csak mindenki szeretne – veti közbe Demeter Ottó, akit 2020-ban esperesévé választott a Békési Református Egyházmegye. – Ezt csak az Úristen tudja megtenni, az ő kegyelméből. Az már persze rajtunk múlik, mi milyen áldozatot hozunk meg ezért, mennyire tud bennünket felhasználni az Úristen erre a szolgálatra, az evangélium hirdetésére. Ha engedjük neki, ha tudja általunk végezni az ő tervét, akkor menni fog – állítja Demeter Ottó. Mosolyogva hozzátesz egy hasonlatot: – Amíg nem volt gyermekem, mindent tudtam a gyereknevelésről, de miután megszülettek… Most már nem adok senkinek tanácsot arról, hogyan kell gyereket nevelni. Ugyanígy vagyok a gyülekezetépítéssel is. Amikor a teológiáról kikerültünk, mindent tudtunk a gyülekezetépítésről. Amikor itt elkezdtük a munkát, akkor már semmit.

Nem gondolkodtunk a dolgokon, úgy fogalmaznám meg inkább, hogy mi együtt éltünk a faluval. A mai napig így van – teszi hozzá a felesége.

A PALACSINTÁS PAP

A gyülekezetépítéshez sokszor nem várt eszközöket ad Isten, Zsadányban sem volt ez másként. – Kinyitottuk a parókia kapuját, összeszedtem a gyerekeket, akik itt lófráltak az utcán. A feleségem egyik kezében Sanyika, a másikban a palacsintasütő, és készültek a palacsinták. Hogyan jöttek volna be másként? Utána szeptemberben, amikor mentem hittant szervezni az iskolába, már tudták, hogy én vagyok a palacsintás pap. Demeter Ottóné Zsuzsa is emlékszik, hogy sokat „faluztak” a gyermekeikkel.

– Lajos bácsi, a főgondnokunk nagyapja reggelente kint állt a kapujában és várta, hogy megérkezzünk a karon ülő Sanyikával. S amíg én a boltban voltam és beszélgettem az emberekkel, addig Lajos bácsi vigyázott Sanyira, megmutatta neki a gazdaságot. Nem zárkóztunk be a parókiára, kimentünk az emberek közé – mondja. – Azt tapasztaltuk, hogy az emberek valóban várják Isten fiainak megjelenését, ahogy a kedvességet, a jóindulatot és az odafigyelést is.

AZ ELSŐ DIAKÓNUS FECSKE

A zsadányi szolgálat első három évében a gyülekezet megerősödött. Polgári József főgondnok szerint a lelkész házaspár ambíciója, lendületessége és tettrekészsége egyre többeket vonzott a gyülekezetbe, köztük fiatalokat és aktív korú felnőtteket is. – Vonzó volt a tenni akarásuk – mondja elismerőleg a presbitérium vezetője.

A Zsadányi Református Egyházközség első diakóniai feladatára 2006-ban talált rá, ekkor indult el a támogató szolgálat, amely akkor még nemcsak a súlyos fogyatékossággal élők megsegítését jelentette, hanem azoknak is igyekezett segítő kezet nyújtani, akik a mozgásukban korlátozottak. – Ez volt az első lehetőségünk, amelyet megvalósíthattunk. Hét környező településről vittük a betegeket a számukra megfelelő ellátást nyújtó intézményekbe, Békésre, Vésztőre, a szolgálat akkor négy főnek nyújtott munkát – mondja Demeter Ottóné Zsuzsa. A gyülekezet intézményeiben a mai napig arra törekednek, hogy helybéli és elsősorban a gyülekezethez közel álló személyeknek tudjanak munkát adni, ma már több mint száznak.

AZ ÖNELLÁTÁS ÚTJÁN

A zsadányi gyülekezet kezdetektől az önellátásra törekszik. Épületeinek tetőin több mint kétszáz kilowatt össz teljesítményű napelem fogja be a fényt, a megtermelt árammal nemcsak az épületek átmeneti fűtését fedezik, hanem arról töltik az egyházközség elektromos autóját és az iskolabuszt is. Nemrég brikettáló gépet vásároltak, amely szalmából készít tüzelőt az idősotthon számára, valamint az iskola területén áll az a kisebb ház méretű, egész körbálákat eltüzelni képes kazán, amellyel nemcsak az egyházközség számos intézményét, hanem néhány önkormányzati ingatlant is fűtenek. A családok átmeneti otthonának hátsó kertje hatalmas baromfiudvar, egy másik területen sertéseket is tartanak, a takarmányt és a szezonális zöldséget, gyümölcsöt az egyházközség földjein termelik.

A diakóniai központ vezetője kiemeli, hogy a zsadányi önkormányzat már az első években és azóta is partner volt mindabban, amit az egyházközség meg szeretett volna valósítani. A támogató szolgálatot is úgy tudták elindítani, hogy a falu adta hozzá a buszt, amelyet később meg is vásárolt a gyülekezet. Az évek múlásával egyre jobban kibővült a diakóniai szolgálat köre: elindult a szociális étkeztetés, a házi segítségnyújtás, majd 2009-ben a családok átmeneti otthona is. A lelkipásztor asszony őszintén elmondja, hogy ők tulajdonképpen nem akartak intézményeket. – Az Alföldre sem akartunk jönni – veti közbe a férje. – De az Úristen így rendelte. Éreztük, hogy bármerre indulnánk, nem az történik, amit mi szeretnénk, hanem az, amit az Úr megenged – veszi vissza a szót a nagytiszteletű asszony.

GYÜLEKEZETI ÖSSZEFOGÁS

Zsadányban ebben az időszakban működött önkormányzati fenntartású idősotthon, amelynek nagy apartmanjait inkább a tehetősebb réteg tudta igénybe venni. A református presbitérium viszont úgy látta, szükség lenne intézményre azok részére is, akik a magasabb árakat nem engedhetik meg maguknak. Ekkor még az önkormányzat tulajdonában volt az egyházközség régi iskolaépülete, amelyben – hasonlóan annyi más református intézményhez – egészen 1948 őszéig, az államosításig folyt a protestáns szellemű oktatás.

A falu nemcsak átadta az épületet használatra, segítséget nyújtott a felújításához is, az egyházközségnek csak az alapanyagot kellett biztosítani az építkezéshez. Ezt teljesen önerőből, gyülekezeti adományokból sikerült előteremteni, de elkélt még a kétkezi munka is a brigád mellett. – A presbiter testvérek tették le a laminált parkettát, Pántya Imréné Edit szerezte be az összes szanitert és szerelvényt, mi az asszonyokkal függönyt varrtunk, takarítottunk – beszél az egész gyülekezetet megmozgató munkáról Demeter Ottóné Zsuzsa. Az idősek átmeneti otthonát 2007- ben nyitották meg, tizenöt férőhelye azonnal betelt. S bár pár évvel később, 2011-ben a gyülekezet átvette az önkormányzati idősotthon fenntartását is, a két intézmény sokáig párhuzamosan működött, csak 2021-ben vonták össze őket – ennek megvolt az oka.

– A miénk felszereltségében, infrastruktúrájában meg sem közelítette a másikat, de olyan lelkiség uralkodott itt, hogy a lakók csak úgy hívták: mennyország. Az egyik reggel késtem tíz percet a reggeli áhítatról, mire odaértem, az egyik munkatársunk már felolvasta a napi Igét a Bibliából, az idősek pedig énekeltek – emlékezik vissza a lelkipásztor asszony. Az épületet végül megvették az önkormányzattól, most, az idősotthonok összevonása után a diakóniai központ működik benne.