Addig szemlélte ezt a különös társaságot, a bolhapiac levitézlett lakóit, ezeket a kallódó tárgyakat, mígnem megesett rajtuk a szíve. Megsajnálta a pásztor nélkül való nyájat, mert eszébe jutott saját kopott kabátja, amelytől csak néhány percre sikerült megválnia. A tavaszi napsütésben valami szegény embernek szánva a padon hagyta, de aztán eszébe jutott a Bohéméletből a Kabátária, és elszégyellte magát, mivel őt is hűségesen szolgálta a kabátja hosszú éveken át. Sarkon fordult, és szinte szaladva tette meg a parkba vezető utat, hogy újra magára öltse a kabátját, az ő hűséges, öreg barátját, akitől nem győzött bocsánatot kérni.

Bizonyára ezek a száműzött holmik sem érdemelték meg, hogy így elbánjanak velük, hogy ilyen otthontalan tárgyakká legyenek, hiszen hűségesen szolgálták a gazdájukat, amíg lehetett. Háborgott a lelke, micsoda hálátlanság, dörmögte csendesen. Aki könnyedén meg tudott válni ezektől a néma, de hűséges szolgáktól, az más gonoszságra is képes. „Elfelejtettek, mintha meghaltam volna, olyan lettem, mint egy kallódó tárgy” – idézte magában a 31. zsoltárt. Bizony, velünk is megtörténik, ami veletek, minket is könnyen elfelejtenek.

Mi is gyakran megfeledkezünk egymásról, szülők a gyermekekről, gyermekek a szülőkről, fiatalok az idősekről, de egy idő után a barátok, a testvérek és a szerelmesek is elfelejtik egymást, mert az emberek feledékenyek. Most a saját életére gondolt, hányszor volt ő is olyan, mint ezek a tárgyak, hányszor nem találta a helyét, önmagát, az utat, amelyen járnia kellene, hányszor érezte elveszettnek magát. Voltak, akik elfelejtették, mintha meghalt volna, bár voltak olyanok is, akik nem, leginkább az Isten angyalai. Ők emberek bőrébe bújva, mint hajdan Ábrahám titokzatos vendégei, meglátogatták, körülvették, segítették, nem hagyták elveszni.

Mert az Isten nem feledkezik meg rólunk, „akár élünk, akár halunk, az övéi vagyunk”. Jónást sem felejtette a tenger hullámai között, cethalat küldött érte mentőcsónakul, hogy céltalan útjának véget vessen, s eljuttassa Ninivébe. Majd egyszer valamikor ezek a kallódó tárgyak is újra gazdára lelnek. Belép majd valaki, végigmegy ezek között a polcok között, és kiválaszt magának néhány hasznosnak vagy szépnek tűnő darabot, hogy a gazdájuk legyen. Alapjában véve ő is ezért jött ide a feleségével. Porcelán levesestálat akartak venni az egyik menyüknek, de nem találtak egyet sem. Sebaj, vettek helyette kecses kancsókat, amelyek vázának is beillenek.

Legszívesebben az egész készletet fölvásárolta volna, úgy megszerette ezeket a helyüket vesztett limlomokat. Majd azokra az emberekre gondolt, akiket elfelejtettek, mintha meghaltak volna, akik olyanok lettek, mint egy-egy régi tárgy, amelyről lemondtak, és elhatározta, hogy közülük legalább egyet hamarosan fölkeres.