Ha szoktatok túrázni, akkor már te is láthattad azokat a fura botokat, amelyeket a felnőttek használnak a hegymászáshoz. Túrabotnak hívják, és abban segít, hogy rátámaszkodva könnyebben lehessen gyalogolni. Például amikor nagyon meredeken emelkedik az út, vagy ha kövek nehezítik a járást.

Mózesnek is volt egy botja, amikor Midján földjén pásztorkodott. Nem ilyen menő túrabot, hanem egyszerű pásztorbot, amilyen minden állattartónak volt akkoriban. Persze arra is rá lehetett támaszkodni gyaloglás közben, vagy ha meg akart pihenni, de nem erre használta elsősorban, hanem a juhokat, kecskéket terelgette vele. Ha beesteledett, kővel kerített karámba hajtották az állatokat. A karám bejáratánál keresztbe tette a pásztor a botját, hogy az állatok egyesével ugorjanak rajta keresztül. Így könnyebb volt megszámolni és szemügyre venni őket. Mózesnél akkor is ott volt a botja, amikor meglátta az égő csipkebokrot. Isten hangját hallotta a bokor közepéből, és az Úr hatalmas feladatot bízott rá: neki kell kivezetnie Izráel népét Egyiptomból. Mózes nagyon megijedt.

– Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait? – ellenkezett.

– Meg egyébként is… Ha majd elmegyek Izráel fiai hoz, mit mondjak nekik? Ki küldött? És ha megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, mit mondjak nekik?

– Vagyok, aki vagyok – felelte Isten Mózesnek.

– Így szólj Izráel fiaihoz: A „Vagyok” küldött engem hozzátok, atyáitok Istene. Ez az én nevem mindörökre, így szólítsatok nemzedékről nemzedékre! (2Móz 3,10–15).

De Mózesnek ez sem volt elég.

– És ha nem hisznek nekem, ha nem hallgatnak a szavamra, hanem azt mondják: nem is jelent meg neked az Úr?! Akkor mit csináljak?

Istennek kezdett elfogyni a türelme.

– Mi van a kezedben? – kérdezte Mózest.

– Egy bot.

– Dobd a földre! – mondta az Úr (2Móz 4,1–4).

Mózes ledobta a botját a földre, és az azonnal kígyóvá vált. Mózes se volt rest! Nyaka közé kapta a lábát, és futásnak eredt, úgy megijedt.

– Hé! Mózes! Mózes! – kiáltott utána Isten. – Ne félj, nem fog bántani! Csak emeld fel a kígyót a farkánál fogva, és megint bot lesz belőle.

Mózes remegő kézzel tette meg, amit Isten mondott. És a kígyó valóban visszaváltozott bottá.

Mózes még mindig húzódozott, Isten azonban nem tágított: elküldte őt Egyiptomba, és megígérte, hogy a botjával nagy csodákat fog végrehajtani. És ez így is lett. Mózessel végig vele volt a botja, amíg Isten küldetését végezte. A fáraó előtt is kígyóvá változtatta a botot, hogy bebizonyítsa, Isten küldte. De a fáraó csak nevetett:

– Ugyan! Ezt az én papjaim is meg tudják csinálni.

Akkor Mózes Isten parancsára ráütött botjával a Nílusra, és az vérré vált. Ekkor már megijedt a fáraó, de azért makacs volt, nem engedte el az izráelitákat. Tíz csapással kellett sújtania Istennek Egyiptomot, hogy végre elengedje a zsidókat. De aztán csak meggondolta magát, és üldözőbe vette őket. Ekkor Mózes fogta a botját, kinyújtotta kezét a Vörös-tenger felé, és az kettévált. Isten népe biztonságosan átért a túloldalra, a fáraó csapatait pedig elnyelték a tenger habjai.