Amikorra megérkeztünk, őt már rendszerint sokan vették körül. Ha pedig késett, akkor is úgy vonult be, mint egy győztes lovag. Igazi showman volt. Humorával maga köré gyűjtötte az embereket. A megfáradt várakozókat, akik alig várták, hogy a munka, az otthoni teendők és ki tudja még mi minden után végre nevessenek egy kicsit. Ilyenkor szinte várakozva néztünk rá, füleltük szavait. Ő pedig tette a dolgát: nevettetett. Időnként ő is beállt táncolni, élvezte a mozgást, a ritmust, a dallamokat. Ezt az egyórányi szünetet, amely megállást jelentett számára a folyamatos napi hajtásban. Amíg a lánykája táncolt, ő kávéval és cigivel a kezében megpihent. Soha nem láttam egyedül. Csak egyszer.

Két héttel korábban egy strandon. Persze az is lehet, az ember utólag csak bebeszéli magának mindezt, de fáradtnak tűnt, talán még gondterheltnek is. És talán életében először magányosnak. S míg ezt írom, fejemben elindulnak a jól ismert szavak és nyomukban a dallam: „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál...” Hol itt, hol ott pillantottam meg a medence körül, amint két gyermeket felügyelt. Később az étteremben időzve láttam, hogy elhalad az egyik épület felé. Olyan volt ez a jelenet, mintha soha nem akarna véget érni. Mint egy lassított felvétel. Ment lassan, némán, egyedül. Aztán már csak a hátát láttam. Lassan haladt, mint egy megfáradt öregember.

Valahogy olyan szürreális volt ez az egész, pedig nem történt semmi különös, semmi szokatlan, csak valaki, egy ismerős bandukolt a strand sétányán... Elhessegettem baljós érzéseimet. Arra gondoltam, nincs itt semmi baj. Nemsokára itt az ősz, s akkor újra hétről hétre találkozunk, és cinkosan összenevetünk, mint két összeesküvő. Két hét múlva jött a halálhíre. Negyvenhárom éves volt. Így mennek el, egyre többen. Fiatalon, megfáradtan. Egy hajtós élet valamelyik váratlan pillanatában. Nincs búcsú, nincs lassítás, nincs felkészülés, csak váratlan összecsuklás van, és attól kezdve egy élet örökre múlt időben írandó.

A születés évszáma mellé odaférkőzik egy másik évszám, amely lezár mindent. Elfogyunk, mint a gyertyaszál. Gyakran megrebeg a fényünk, ami azt jelzi, olyan korban élünk, amelyben túlvállaljuk magunkat. Közben pedig kifolyik ujjaink közül az élet. Elmúlik és mi már hiába kapkodunk kétségbeesetten, páni félelemmel a lepergő homokszemek után, mert semmink sem marad. Még az életünk sem. Rebegő fényünk, elmúló életünk egyetlen biztos pontja az, aki életet adott számunkra, és Krisztusban életet ad az elmúlás után is. Csak így tudunk szemébe nézni a halálnak. Tudva, hogy Isten vár minket.

„Mivé legyek most nélküled? / Hová megyek így nélküled? / Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz, / Tovatűnt szép ígéretek – nélkülük én hová legyek?”