Zötyög a vonat, az ablakból az ősz színei között házak folynak el. A fővárosi zsúfoltságból kifelé haladva elkezd letisztulni a táj, megnő a láthatár, s mintha több levegőhöz jutna a lélek. Lehet, hogy valami hasonlót élt meg a Gödör házaspár is, amikor nyolc évvel ezelőtt budapesti lakásukat felcserélték egy vidéki otthonra?

A kétszobás panellakásról a negyedik gyermek érkezésekor úgy érezték, ezt végképp kinőtték, ezért arra kérték Istent, mutasson utat a megoldásban. Kritériumként elsőként a református gyülekezetet és a református óvodát hangsúlyozzák. – Pest környékén kezdtük a házkeresést, de minden próbálkozásunk kútba esett, amiket kinéztünk, azt vagy megvették előttünk, vagy túl drága volt – magyarázza István.

A gárdonyi házra az Úr jóváhagyását is elkérték. – Szerettük volna tudni, Isten is itt akar-e látni bennünket, vagy csak mi. Amikor lejöttem a városba az eladóval beszélgetni, sugallatot kaptam, hogy mennyit ajánljak a házért. Majd az esti csendességben arról olvastunk a feleségemmel, hogy Isten megkéri Jeremiást, vásároljon földet. A másik igerész arról szólt: „Készítsetek magatoknak útravalót, mert három nap múlva átkeltek itt a Jordánon, hogy bemenjetek arra a földre, és birtokba vegyétek azt…” Mondtam is Zitának, meglátod, a tulajtól csak harmadik napra kapunk választ. Így történt, és a meghirdetettnél jóval olcsóbban, az általunk ajánlott áron vettük meg – idézi fel az édesapa.

ÚT A BIZALOMIG

A feleség hosszú utat tett meg a bizalomig és a házasságig. Tinédzserkori szerelme és csalódása meghatározta későbbi viszonyát a fiúkhoz. – Amikor a fiú, akit szerettem, otthagyott egy másikért, valami megtört bennem tizennyolc évesen – árulja el. Szomorról egy fővárosi bőripari szakközépiskolába kezdett el járni. — Belevetettem magam a hétvégi éjszakákba, a barátnőkkel buliztunk, ittunk, cigarettáztunk. Nem akartam szerelmes lenni, komoly kapcsolatot sem, féltem a csalódástól, ezért addig voltam a fiúkkal, amíg jól éreztem magam, kihasználtam és váltogattam őket. – Zita szülei féltették őt, próbálták szigorúan fogni, ezért megromlott velük a kapcsolata. – Az egyik barátnőm egy gyerekkel vált el, a másik terhes lett valakitől, a szomszédok ötvenévesen bontották fel a házasságukat, a szüleim együtt maradtak, de sokat veszekedtek.

Úgy tűnt, az élet a vakszerencsén múlik: ha lesz férjem, vagy megcsal, vagy nem, vagy otthagy egy-két gyerekkel, vagy nem, az is előfordulhat, hogy boldogan leéljük egymás mellett az életünket, és lesz három gyerekünk, de erre nincs biztosíték – vélekedett.

Zita egy edzőteremben helyezkedett el, ahol megismerkedett egy tornázni járó keresztyén hölggyel. — Többször voltunk egyedül, ilyenkor jókat diskuráltunk, beszélt Jézusról, én is megosztottam a gondolataimat, az érzéseimet. Egyszer megkérdezte, hogy imádkoznánk-e, jólesett, hogy értem fohászkodik valaki. – Zita néhányszor templomba is elment vele, majd egy csendeshétre is.

– Amikor fölszálltam a buszra, az egy-két évvel fiatalabb lányok elkezdtek énekelni, belőlem kitört a sírás – boldogok voltak. A zsoltárok könyvének Igéje a hét során egyre inkább magával ragadott: „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.” Isten tükröt állított elém, hogy milyen voltam, hogyan éltem, miként viselkedtem a fiúkkal, a szüleimmel – eleveníti fel az édesanya. Rákérdezek, milyennek látta Istent.

– Fontos vagyok neki, mivel segített eljutni a csendeshétre, gondoskodik rólam, szeret. Megértettem, hogy két út áll előttem: amit Isten kínál, és ő nem fog elhagyni, hűséges lesz, vagy a lutri, ami vagy bejön, vagy nem. Vonzott a szeretete, egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, arra kértem Jézust, költözzön a szívembe – eleveníti fel Zita, aki huszonöt éves volt ekkor. Látva, hogy a szakmáját nem végezheti nyugdíjas koráig, levelező tagozaton elvégezte az óvodapedagógus szakot.

EMBERRÉ FARAGVA

István a hetvenes években született a vidéki élet örömeibe. – Az egész település ismerte egymást, a háztetőkről szalmakazlakba ugráltunk, sokat játszottunk az állatokkal, lent a réten, a kanálisparton éltünk. Verejtékezésünk a kukoricaföldeken, szőlőkben az életre nevelt. Egyszer megkérdezték, miért ilyen erős a kézfogásom. Annyit válaszoltam, sokat fogtam a kapát gyerekkoromban – magyarázza. Hittanos volt, konfirmált, nagyobb ünnepeken templomba is eljárt, ám ez nem hozott változást az életébe.

– Nyomasztott a középiskolai tanítás: a majomtól származunk, értelmetlen az életünk. Nem tudtam elfogadni, hogy egy modern majom vagyok. Zakatoltak bennem a kérdések: honnan van az élet? Van-e Isten? Ha igen, milyen? Jósnőnél, az ezotériában kerestem rájuk a válaszokat, de nem találtam. A főiskola után kicsúszott a talaj a lábam alól, odalett a biztonságérzetem, bár a saját lábamra kellett volna állnom, összedőlt a karrierképem, félévenként munkahelyet váltottam.

– István huszonhét éves volt, amikor testvére és édesanyja átadta az életét Istennek. – Érezhető volt a változás, édesanyám már nem veszekedett velünk, mint előtte, megszűnt a feszültség, békés lett a ház. A testvérem elhívott egy evangelizációra, amelynek az volt a fő kérdése: benne vagy Nóé bárkájában, vagy nem? Nem voltam. Ott kaptam először igés kártyát: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Elkezdtem templomokba járni, a Bibliát olvasni, három évvel később egy evangelizáción értettem meg, hogy a bárkába lépés Jézus Krisztuson múlik, nekem csak át kell adnom az életemet neki, és bent vagyok.

MÉGIS FÖLOLVADOK

Megtérése után Zita úgy vélte, akkori kapcsolatában felemás igában van, ezért hiába táplált gyengéd érzelmeket, szakított a férfival. Istvánnal egy ifjúsági körbe kezdtek el járni. Az édesapa hangsúlyozza, bár Istentől kért társat, neki is voltak mellényúlásai.

– Zita kedves, szép, elérhető volt, megragadott a megtérése, hogy képes volt a vágyait elengedni az Úr kedvéért. A házassághoz a hitünk volt a közös alap. – feleség így emlékszik vissza az akkor ifjúsági szolgálatban segítő Istvánra. – Szerettem, ahogy Istenről beszélt, ahogyan tartotta az alkalmakat. És a keze... Fontos, hogy egy férfinek szép kézfeje legyen! – jelenti ki határozottan a feleség. István gyorsan felénk is nyújtja.

– Ugye milyen szép? – nevet fel Zita, majd úgy folytatja: – Bizonytalan voltam, nem tudtam, igent mondjak-e, ha megkér. Isten János evangéliumának egyik Igéjével erősített meg: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Akkor vált egyértelművé, hogy ahogy Jézus odaadta az életét értünk, énis odaadhatom az enyémet Istvánnak, mert a házasság önfeláldozás: senki más nincs rajta kívül az életemben, jóban-rosszban együtt vagyunk. Ez a bizonyosság azóta is elkísér – hangsúlyozza.

APRÓ LÁBAK DÜBÖGÉSE

Közben nyílik az ajtó, megjön a nyolcéves Tekla az iskolából: táska, cipő le. Az édesapja puszit kér tőle. Tekla elmegy a kétéves testvére miatt használt gyerekvédőrácsig, nem mászik át rajta, inkább megáll, széttárja a karját jelezve, hogy vegye fel. István odalép és felemelve megöleli, végül ő adja az első cuppanóst. A legidősebb gyermek, Gréta is lejön, ő náthás, ezért otthon maradt, a gyógyulását filmnézéssel serkenti. Illés is betoppan, tőle megtudjuk, hogy jól fogadta a szeptemberi tanévkezdést, ám arra a kérdésre, hogy „Szeretnek-e a Gödör gyerekek iskolába járni?”, kórusban énekelik, hogy nem.

Az intézményi tanulmányokat az otthon maradásra váltanák fel. – Apával dolgoznék – ötletel Illés, aki amúgy is besegít a vállalkozás apró-cseprő teendőibe. – Ifjúsági regényeket olvasnék – gondolkodik el Gréta. Tekla elemi iskolásként óvónői vagy lovas pályát lát maga előtt, szerinte az unokatestvére taníthatná meg a szakmát. Gréta gyermekpszichológus szeretne lenni – Mélyen átérzem a testvéreim problémáit, szoktunk beszélgetni róluk, ami olykor segít rajtuk, máskor nem – magyarázza a tizenhárom éves. A házaspárnak hat gyermeke van, sorban: Gréta, Kende, Illés, Tekla, Noel, Letti. – Felszabadító érzés a hétköznapokban megélni, hogy Isten teremtett bennünket, ő formálja a gyermekeinket, mindegyik más-más személyiség, és nem a majomtól származunk – szögezi le mosolyogva az édesapa, majd ismét felidézzük a múltat.