Pál apostol életét és munkáját ezzel lehetne összefoglalni. Megtérése után mindent félretett, hogy Jézus evangéliumát hirdesse. Abban az időben nem volt internet, rádió vagy telefon, így nem volt más eszköze, csak az élő szó. Minél több helyre el kellett jutnia, hogy a Jézusról szóló evangéliumot elmondja. Ahol volt zsinagóga, ott beszélt a zsidóknak az atyáiknak adott ígéret beteljesedéséről, máshol a piactéren prédikált. Ahol több időt töltött el, mint például Korinthusban, ott dolgozott is, hogy ne legyen senkinek terhére, sőt ő gondoskodott a kísérőiről is. Óriási utakat tett meg, a legtöbbször gyalog, ahogy mondjuk, „az apostolok lován”. Akkor még nem voltak menetrend szerinti hajójáratok.

A gazdag kereskedőknek volt hajója, oda mentek, ahol jó áron tudtak venni valamit, néha elvittek néhány utast is. Utolsó missziói útján Pál a korábban alapított ázsiai gyülekezeteket látogatta meg. Tróásztól Asszoszig gyalog ment. Ez olyan, mintha valaki Miskolcról végig a hegyeken át menne Vácig. Az efezusi véneknek ő maga beszél erről: „Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak.

Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: »Nagyobb boldogság adni, mint kapni«.” (ApCsel 20,33–35) „…fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (ApCsel 20,23–24).

Tényleg fogságba vetették, majd saját kérésére eljutott Rómába is, hogy a császári udvarban is hirdethesse a Jézus evangéliumát. Hálát adunk életéért!