Az ember természeténél fogva mindenért aggódalmaskodik. Mi lesz holnap? Hogyan fogok tudni megélni? Lesz-e mit ennem? Lesz-e munkám? Mi történik, ha esetleg megromlik az egészségi állapotom? Megannyi húsbavágó kérdés, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznie az embernek. Éppen ezért szeretjük magunkat bebiztosítani, és mindent megtenni azért, hogy megfelelő anyagi körülmények között élhessünk. Sőt, sokan még túlzásba is esnek, mert nemcsak megteremtik ezt a biztonságot, hanem még többet és többet akarnak.

Heti bibliai szakaszaink sorában A prédikátor könyvében a következőket olvassuk: „Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondaná: Ugyan kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog.” (Préd 4,8) Ma az ilyen emberre azt mondják, hogy munkamániás, pedig nem a munka túlzó szeretete hajtja, hanem a vagyonszerzés. Nemcsak az egyedülálló emberekre igaz ez, hanem még a családokban élőkre is. Feltehetnénk a kérdést, akár magunknak is: kiért vagy miért fáradozom?

A prédikátor könyvének szerzője kimondja a keserű ítéletet: a csak önmagának élő ember fáradozása hiábavaló. A zsoltár szerzője is tudja ezt, amikor így ír: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság.” (Zsolt 90,10) Azonban, aki Isten országát keresi, aki az ő dicsőségére él, az nemcsak önmagának él, mert az Úr ad mellé társakat és testvéreket, annak nem hiábavaló a fáradozása. Fogadjuk meg Pál intését: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)