Uram, elindulunk újra a jászol felé, és nekünk olyan ismerős az út! Csukott szemmel is végigmegyünk ezen a négy héten. Nem nagyon kell fénylő csillag, hogy vezessen addig az estéig, rutinból kanyarodunk, mászunk magaslatot, ereszkedünk mélybe az úton. Hiszen annyiszor volt már ilyen időszak! Tudod, hogy várjuk, tényleg várjuk azt az estét, és jó lesz megérkezni, de az utazás izgalma mintha már nem lenne meg. Pedig jó úton lenni – melyikünk ne emlékezne gyermekkori önmagára, a várakozás izgalmára, az odaérkezés örömére? Nem hibáztatunk senkit, főleg nem másokat azért, ha nincs már meg az ünnepvárás izgalma, helyette rutinfeladatok tömkelege van. Olcsó dolog a világra haragudni, hogy mivé tette az ünnepet, az adventet. Uram, ha maradt bennünk még valami abból az őszinte gyermeki vágyakozásból, hadd legyen áldások forrása kezedben!

Ámen!