Jó lenne többször úgy imádkozni, mint mikor egy szerettünk a műtőasztalon fekszik. A feszültséget, a félelmet, a gyötrődést nem kívánom senkinek, ellenben az őszinte akaratot, az erőt, a nyomatékot, amelyet ilyenkor imáinkba beleteszünk, remélem, minél többen megtapasztalják. Nem véletlenül kopott klisévé a mondás, mely szerint a műtőasztalon még nem feküdt ateista – ha kétségben vagyunk, valahogy nagyon tudunk Istenre gondolni. Kiviláglik ilyenkor a személyiségünk olyan mélyen fekvő része, amely teljes természetességgel könyörög az Úrhoz.

Meglepő lehet önmagunknak ezzel a rétegével szembesülni, pláne, hogy modern emberként nem kenyerünk a könyörgés. Szeretjük inkább abban a hitben ringatni magunkat, hogy úgyis megoldjuk, meg hogy tudjuk mi, merre van az előre. Fájdalmas, félelmetes, hovatovább elsöprő tapasztalás, amikor rájövünk, tévedésben éltünk, és az igazán fontos dolgokban valójában csak Isten dönt. Az ilyen helyzetek újra és újra ugyanúgy megütnek bennünket.

Minden alkalommal, amikor krízisbe jutunk, határtalan mélységet érzünk, és ebben nincs rutin, sem túlzott ismerősség. Ha valami dereng is a fájdalomról, annak megtapasztalása a szélsőséges helyzetekben elemi erejű. Aztán a hétköznapok lassanként elfedik ezt a mélységet. A halálesetek után ugyanúgy felkel a nap, a tragédiák másnapján is enni kér a gyerek, le kell vágni a füvet, mert az bizony tovább nőtt. Lassan megszokjuk a krízis utáni életünket. Ilyenkor talán az imáink is visszatérnek a maguk síkjára – nem nyúlkálunk azokkal sem túl mélyre, elég a felszíni problémákat Isten elé vinni, a mindennapi kenyeret kérni, mikor milyen intenzitással. Mintha nem is emlékeznénk azokra a kétségbeesett könyörgésekre, amelyek a kórház falai közt, a baleset helyszínén a mentőkre várva, vagy épp a beteg fölé hajolva buktak ki belőlünk. De ha magunkba nézünk, a tapasztalatokra, az igazán erős élményekre emlékszünk, a nagy mélységek, az ott tapasztaltak és az onnan felhozott értékek rendszerint velünk maradnak, ha nem gondolunk is rájuk naponta.