Jézussal sokan akartak találkozni. Az evangéliumok leírják, hogy a legkülönfélébb emberek, csoportok szerették volna őt közelebbről megismerni, megérinteni, kérdéseikre választ kapni tőle. Heti újszövetségi szakaszainkban arról olvasunk, hogy „egyszer szombaton bement Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni” (Lk 14,1). Az asztalközösségek Jézus földi működése során is fontos szerepet játszottak. A közös étkezés minősített pillanat: találkozás, közösségvállalás, a beszélgetés, odafigyelés ideje. Ezt mi is ismerjük. Az igeszakaszból később kiderül az is, hogy a farizeusok vezetője meghívta erre a szombati étkezésre Jézust (Lk 14,12).

A fejezetben olvasható szakaszok a meghívás gondolata körül mozognak. A lakodalmi meghívás és a főhelyek magamutogató, feltűnősködő válogatása és az ebben a helyzetben való alázatos hozzáállás mellett hangsúlyos a viszonzás nélküli vendéglátás tanítása is, miszerint „szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat” hívjanak meg (Lk 14,13), hiszen „boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk” (Lk 14,14). A nagy vacsora példázata természetesen még tovább és mélyebbre megy: az Isten országába való meghívásról, a meghívás elfogadásának elutasításáról szól. Jézus így vezette be a példázatot: „Boldog az, aki Isten országának vendége” (Lk 14,15).

Érdekes azt is megfigyelni, hogy Jézus az ebéd közben a törvénytudókat és a farizeusokat kérdezte (Lk 14,2), a következő fejezetben a „vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt” (Lk 15,1). A farizeusok és az írástudók pedig zúgolódtak ellene (Lk 15,2). Az egyik megtaláltatott az Isten országa szempontjából, és bemegy a lakomára, a másik saját maga miatt kívül marad. „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel 19,9).