Kedves Klári néni, a lányai azt mondják, ön a család összetartó ereje, édesanyja hagyományát folytatja, aki szintén sütéssel-főzéssel mutatta ki szeretetét a családtagoknak, rokonoknak. Hogyan lehet valaki ilyen aktív százévesen?

Ami az ezzel járó munkát illeti, számomra ez öröm. Akiket szeretek, élvezik a munkám eredményét. Boldogan csinálom, amíg tehetem. Ön olyan, mint egy nagyon egészséges nyolcvanéves. Éjszaka néha a takarót is alig tudom megemelni. A sokízületi gyulladás másodéves egyetemista korom óta jelentkezik. Örülök, hogy nem rosszabb a helyzet. Megtanultam könnyen venni a betegségeket. A carditis – szívizom-, szívbelhártyagyulladás – hét hónapon át tartott fiatal tanár koromban. Két éve a Covidon viszont négy nap alatt átestem.

Mi volt az első világjárvány, amellyel a szervezete találkozott?

A torokgyík 1928-ban, Kömörőben majdnem elvitt. Orvos nem volt a faluban, édesanyám lelkészfeleségként gyógyította a környező falvak népét is.

Volt egy nagyon hatásos, maga keverte, fertőtlenítő csodakenőcse is. A diftériás gyerekeket szintén édesanyám kezelte. Guzsalyra – fonóorsóra – timsós ecetbe mártott vattát tekert, azzal ecsetelte a torkokat. Sokszor elkísértem a betegekhez. Tapasztalván gyógyulásukat, gyermekfejjel orvos szerettem volna lenni.

Miért nem az lett?

Édesapám, Szatmár megyei esperes, kömörői lelkipásztor, azt kérdezte hetedikes gimnazista koromban: „Családot akarsz vagy hivatást?” A család nálunk meghatározó volt, a legerősebb kapcsok a családtagokkal fűztek minket szoros egységbe. Édesapám szava határozat volt a számomra, még akkor is, ha a választást a kérdéssel látszólag rám bízta.

Milyen volt a kömörői gyerekkor ott, a trianoni határ mellett?

Szép időben látni lehetett az elszakított beregszászi és máramarosi hegyeket, és mivel brassói születésű édesanyám megszerettette velünk a szülőföldjét, mi is vágyakoztunk oda. Hogyan került édesanyja Brassóból Kömörőbe? Édesapám, Török József debreceni református családból származott, és Kisvárdán volt segédlelkész a második román betöréskor, 1918-ban. Két lányát a románok elől anyai nagyapám Brassóból Kisvárdára menekítette a testvéréhez, aki ott tanított. Édesapám a vonaton látta meg először édesanyámat, és ebből egy év múlva boldog házasság lett. Amikor az oláh betörésnek vége volt, édesanyám hazatérhetett, de nem dolgozhatott tovább a brassói városházán, ahol korábban gyámügyekkel, fiatalkorúakkal foglalkozott, mert nem esküdött fel a román hatalomra. A posta nem működött, közel egy évig nem is tudott egymásról a jegyespár. De egy év után Török József mint nem szívesen látott vőlegény megjelent, és másnap megesküdtek.

A katolikus Antal család szíve vérzett, hogy áttért, gyönyörű lányukat messze viszi a fiatal református lelkész… Édesanyám otthagyta Brassó gazdag, ragyogó városát, és egy földdöngölt parókiára került, amelyben csak olajmécses világított. Mégis: szüleim igaz szerelme és hite adta meg az alapját annak, hogy családi életünk rendezett és boldog legyen, egymás féltésével, segítésével. Mindig a másikra irányították a figyelmünket. Arra tanítottak, hogy felelősek vagyunk egymásért.

Élnek a testvérei?

Sajnos nem. Az öcsém kilencvenhét, a nővérem kilencvennyolc évesen hunyt el. A húgom kilencvenkét évesen halt meg az idén. Mindannyian szép kort éltek meg. Az Ige beteljesülését látom ebben: , Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy ezen a földön"? Mi ezt lelkészgyerekekként igyekeztünk komolyan venni. Amit a szüleink mondtak, azt úgy kellett megtenni, ahogy ők jónak gondolták. Nagy tekintélyük volt, nem csak a családban, a faluban is. Édesapám tanácsa az egyházmegyében is döntő volt. Amikor az ötvenes években megtiltották a lelkészeknek a vallásoktatást, édesanyám vette át a vasárnapi iskolát. A falu gondjaiban osztoztak a szüleink. Mindenkinek segítettek. Fontos volt a tekintély, de a szeretet és a megbocsátás még inkább. Rajongva szerettük a szüleinket. Édesanyám sokat énekelt nekünk.

Meséljen még valamit az 1920-as évek keresztyén neveléséről!

Sok szegény élt a faluban. Ha jöttek a rászorulók, édesanyám mindig adott. Húst, szalonnát, ki miért jött, volt, aki gyógyszerért… Kiskoromban egy ideig nagyon rosszallottam ezt. Amikor szüleimet utánozva elkezdtem magam is adni, akkor jöttem rá, hogy ez milyen öröm. A családunkban jellemző volt az adás.

Meddig voltak együtt, „egy kupacban”?

Elemistaként magántanulók voltunk. Tízéves koromban beírattak a szüleim a Debreceni Református Dóczi Leánynevelő Intézetbe, ahol a nővérem, Ilonka már negyedikes gimnazista volt. Apai nagymamám is dóczista volt annak idején, és mindig sok jót mesélt az iskolájáról. Nővérem jelenléte is biztonságérzetet nyújtott, nem idegenként érkeztem ide. A sok új ismeret, tanáraink szeretete, törő- dése szárnyakat adott.

Rideg – fagyos keresztyén – légköre volt a Dóczinak, mint ahogy egy neves író több könyve sejteti?

Erre határozott nemmel kell felelnem. Az iskolában dicsértek és bátorítottak. Az otthoni szeretetteljes és hívő atmoszféra teljesedett ki ott. Tanáraink nagy része Erdélyből jött át Trianon után. Igazgatónőnk, a székelykeresztúri Karácsony Ottília az erdélyi tanárok színét-javát hozta át magával, kiváló pedagógusegyéniségeket, csodálatosak voltak. Szerettek bennünket, és hazafiságra is tanítottak. Iskolánk történetét tárgyilagosan és részletesen megírta Fogarassy Zoltán A debreceni Református Dóczy Leánynevelő Intézet története 1838–2013 című könyvében. Megemlítene néhányat a legemlékezetesebb tanárok közül? Szele Miklós volt a vallástanárunk, akinek az édesapja szintén az volt, ő tanította az én apai Szabó nagyanyámat is. Szele tanár úr rendkívül művelt volt, több nyelven írt, olvasott és beszélt, rengeteg ismeretet közölt. Tőle hallottunk először a harmincas évek elején a fasizmus veszedelméről keresztyén megközelítésből. Túlzás nélkül a szentek egyességéből való valaki volt. Tóth Etelka osztályfőnökünk minden héten tartott nem kötelező bibliaórát, ezen sokan részt vettünk. 1939-ben ő hozott fel bennünket a Pro Christo-diákkonferenciára Budapestre. Ekkor ismerkedhettünk meg Karácsony Sándor professzorral, akinek később többen nemcsak hallgatóivá, de tanítványaivá is válhattunk a debreceni egyetemen. Egész kegyelmi életem a Dócziban szélesedett ki.

Hogyan ment a tanulás?

Jeles lettem az első évtől. A jeles tanulók a harmincas évek derekán tandíjkedvezményt kaptak, de édesapám nem engedte meg, hogy ezt kérvényezzem. „Ne vedd el nálad szegényebbektől ezt a lehetőséget” – mondta. Később a Horthy-ösztöndíjra Tóth Etelka néni biztatására édesapám tudta nélkül jelentkeztem. A csoda megtörtént, megkaptam. A sokat kárhoztatott Horthy-rendszer biztonságot adott az iskolánknak. Nem igaz, hogy csak az úri osztályé lett volna a Dóczi. Sok bejáró parasztkislánnyal tanultam egy osztályban. Szeretettel emlékszem kis padtársamra, Nagy Ilonkára, aki hajnalban kelő, szenvedő lélek volt… Ugyanúgy bántak vele a tanárok, mint a gazdag famíliák sarjaival vagy a püspök unokáival. Az intézetben mindvégig – 1942-ben érettségiztem – krisztusi alapokon állva fejlesztették a tudásunkat és a jellemünket.

Milyen világ rajzolódott ki gyermek- és serdülőkorában?

Magyarországon Trianon után, amely megfosztotta az ezeréves országot erőforrásaitól, a nyomorból szilárd gazdasági alapot teremtettek a lehetséges felvirágzáshoz. Az iskolákban rendkívül színvonalas tanítás folyt, fejből írtuk a táblára az elveszített területek összes hegyeit és folyóit. Végül hogyan dőlt el a – családbarát szempontot is figyelembe vevő – pályaválasztás? A debreceni bölcsészkaron a magyar szak kézenfekvő választás volt. Gimnazistakoromban sokat olvastam, mindig is gyönyörködtem az anyanyelvünkben. Bárczy Gézánál doktoráltam összehasonlító nyelvészetből summa cum laude eredménynyel. A másik szakom a latin lett. Itt hallgattam Szabó Árpádot, akinek kilenc évvel később, 1951-ben a felesége lettem. Anélkül, hogy történelmi mélyfúrásokba fognánk: milyen volt a második világháború alatt egyetemistának lenni? Sok boldogító társadalmi elfoglaltsággal járt az egyetemi élet, valamiképpen burokban éltünk. Makkai Margit néni, Makkai Sándor író, a debreceni hittudományi kar dékánja, korábbi erdélyi püspök felesége a fronton lévő katonák javára rendezett színielőadásokat, amelyekben mi is szerepeltünk. A jótékonykodásban is buzgólkodtunk: zokni-, harisnya- és kézelőkötés… Gazdag irodalmi élet folyt, ott voltunk az Ady Társaság rendezvényein. A társaság egyik alapítója, Juhász Géza tanárunk révén a népiekről is fogalmat alkothattunk, meghívták ide Móricz Zsigmondot, Szabó Árpád nagy sikerű előadást tartott az Odüsszeiáról… Járdányi Paulovics István professzor dunántúli római kori ásatásainak eredményeiről tartott lelkes beszámolókat. A zenei élet szintén rendkívül élénk volt.

Hogyan érzékelték a hallgatók a szovjetizálódást?

Későbbi férjem három egyetemi tanár kollégáját, a németszimpátiával vádolt Flachbart Ernőt, Makkai Sándort és Pukánszky Bélát már 1945 márciusában lefogták, a debreceni rendőrség fogdájában raboskodtak. 1945-ben a kommunista párt programja a terjeszkedés volt, igyekeztek minél több antifasiszta professzort így vagy úgy beléptetni a pártba. Szabó Árpádot – aki 1935-től 1939-ig Frankfurtban volt ösztöndíjas, majd a Frobenius-intézet munkatársa lett, és ezekben az években kifejezetten náciellenessé vált – úgy sikerült beléptetni, hogy megígérték neki: ha belép, mindhárom fogvatartott kollégáját azonnal kieresztik. Így is történt.

Baloldali lett és az is maradt az ’56-os forradalomban betöltött szerepe ellenére?

Már 1952-ben kizárták a pártból, mert a budapesti bölcsészkaron több mint kétszáz hallgató előtt leszólta Sztálint, a szovjet ókortudományt és a tankönyveket, ráadásul „megengedhetetlen hangon nyilatkozott” a saját párttagságáról is. Elvették tőle a katedráját. Időszakos baloldalisága még jóval a háború előtt kezdődött, amikor a dialektika ókori történetével foglalkozott.