Jeremiás próféta kikerülhetetlennek tűnő történelmi veszteségek felé haladva, nagy külső és belső feszültségek közepette küzd Isten igazságáért. A prófétai könyv őszinte betekintést nyújt Jeremiás egészen mély, saját küldetését érintő vívódásaiba is. A teremtő Isten természetesen ismeri az embert az anyaméhtől fogva, amikor még testünk alaktalan volt, és titkon formálódtunk (vö. Zsolt 139,15–16). „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.” (Zsolt 139,13) Rejtett és életfontosságú belső szerveink, amelyek létezéséről és feladatairól az ókorban is tudtak, a biológiai működésen túl többletjelentéssel is bírtak. Manapság a szív az ember érzelmi központjának kifejezője. Az igazságos Isten a „szívek és vesék vizsgálója” (Zsolt 7,10). Jeremiás az Urat ekként szólítja meg: „Ó, Seregek Ura, igaz bíró, vesék és szívek vizsgálója!” (Jer 11,20).

Heti igeszakaszainkban kétszer is előfordul a két belső szerv, a vese és a szív. Először Isten saját magáról mondja: „Én, az Úr vagyok a szívek ismerője, a vesék vizsgálója” (Jer 17,10), majd néhány fejezettel később a próféta hivatása miatti fájdalmas kesergésében fogalmaz ekként: „Ó, Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki belelátsz a vesékbe és a szívekbe!” (Jer 20,12) A vese fontos szerepet játszik a Szentírásban: az ószövetségi állatáldozatok fontos része volt, az emberi páros szervet ekkoriban az érzelmek központjaként értelmezték. A szívet pedig az értelem és az akarat helyeként fogták fel.

A teremtő Isten tehát teljesen és egészen ismer bennünket, belső világunkat: érzelmeinket és értelmünket. A megdicsőült Krisztus így szólt a thiatirai gyülekezethez: „...megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint” (Jel 2,23).