Az idén viszont háromhetesre zsugorodott az advent, így bevallom, jómagam is egyre nehezebben vártam ki az időt. Családi szigorra volt szükségem, hogy a polcról édesen rám mosolygó angyal, a leárazott díszek és a megfelelő ízű és színű szaloncukor ne kerüljenek a kosaramba. „Még nincs itt az advent, Anya!” – hallom az immár engem rendre segítő csapatot, akikkel évek óta éljük családunk jellegzetes adventi szokásait, persze mindent a maga idejében.

Az idén is eljött végül az a szombat, amikor felkerült a pincéből a karácsonyi doboz, benne a legkülönbözőbb – csuhé-, háncs-, gipsz-, kerámia-, csillogós, mosolygós, ájtatos vagy épp bozontos – angyalokkal, no meg a meleg és hideg fényű lámpafüzérek, hogy a tárgyak szintjén kijelöljék az adventi várakozás és a karácsony ünnepének heteit. Advent első vasárnapjától pedig szólnak az áldott Igék és adventi énekek, hogy lábunkat az üdvösség útjára igazítsák. Így lépegetünk Krisztus születésének ünnepnapja felé. Milyen jó, hogy ismét itt van! És milyen nehéz volt kivárni! Hiszen már megízleltük a korábbi években, hogy teljesen más a fényekre hazajönni egy hosszú nap után, csillogós angyalszárnyak és mosolygós gipszarcocskák között számolni a napokat karácsonyig, no meg mégiscsak egybehozza a családot a reggel felolvasott Ige és a kibontott adventi zsákocska, benne a megszokott ízekkel: gyümölcsszelet, diákcsemege, csokiba mártott mazsola. Miért lenne baj akár az adventet, akár a karácsonyt egy kicsit korábban kezdeni? Mézeskalácsot majszolni, szaloncukrot bontogatni?