OROSZ ISKOLÁBÓL A MAGYAR IDENTITÁS ŐRZÉSE ÚTJÁN

Kovács Erika mezővári hitoktató, kántor kiskorában orvos szeretett volna lenni. Nem véletlen, hogy továbbtanulás céljából a beregszászi egészségügyi szakközépiskolát választotta.

– Az Úristen teljesen mást kívánt nekem, mint amit én terveztem, ezért nem sikerült a felvételim a szakképzőbe. Akkor ezt óriási csalódásként éltem meg. A hazafelé tartó buszon elkeseredve, a negatív értesítővel a kezemben találkoztam egy fiatalemberrel – most a beregszászi magyar színház színésze, akkor rendezői szakon tanult az Ungvári Művészeti és Közművelődési Szakközépiskola –, aki azt mondta nekem: „Jártál zeneiskolába, miért nem jössz Ungvárra továbbtanulni? Nem kell siránkozni, gyere zongora szakra!” Korábban nem volt terveim között a zenei pálya, de mivel nem szerettem volna visszatérni az iskolába, úgy döntöttem, megpróbálom ezt az irányt – kezdi a bemutatkozást a Credo zenekar egykori énekese.

– Orosz iskolából indultam, mégis a magyar csoportba írtak be. Négy napom volt a felvételiig, magyarul kellett énekelnem és szavalnom, valamint zongorán eljátszanom három darabot. Bár voltak itthon magyar könyveink, az iskolában magyarnyelv-óráink, de úgy gondoltam, hogy kevés a tudásom. Már a felvételin nagyon jó volt a társaság, eldöntöttem, hogy szeretném ezt az iskolát. Első körben fel is vettek. Évekig tanultam a biológiát és az orosz nyelvet, hogy az egészségügyis felvételin sikeresen megírjam az orosz tollbamondást, és a magyar nyelvvel jártam sikerrel... Ma már tudom, hogy ez Isten akarata volt, hiszen Sanyit is itt ismertem meg – idézi fel Erika. Sándor, a férj át is veszi a szót, és mesélni kezd:

– Osztálytársak lettünk, barátsággal indultunk, kapcsolatunk nem volt szerelem első látásra, végzősként döntöttünk a komolyabb összetartozás mellett, amelyből aztán eljegyzés és házasság lett. Most már huszonhárom év az együtt töltött idő, és reméljük, még sok áll előttünk – mondja a hitoktatóként, presbiterként, kántorként és népzeneoktatóként is tevékeny muzsikás, aki így idézi fel gyermekkorát: – Nagyapám volt az én zenei felügyelőm, hároméves koromban vett nekem egy kis zongorát, és azt mondta: – Minden nóta benne van a hangszerben, csak ki kell keresni! Nagy lendülettel és kíváncsisággal álltam neki, és nagyapám örömére egyre több dallamot megtaláltam a tizennyolc billentyűben.

Nem telt el úgy ünnepség, hogy ne kerüljön elő nagyapám ajkáról a nóta, önmaga tanult meg citerázni, volt egy kétsoros gombos harmonikája, azon vezényelte le a születésnapi alkalmakat. Hatéves koromra ő vette meg az első harmonikámat, kilencévesen elvitt különböző munkahelyi ünnepségekre, ahol azzal szórakoztattam a közönséget. Az sem volt kérdés, hogy zeneiskolába járjak-e, negyedik osztályos koromban eldőlt: zenész akarok lenni. Tudatosan kerültem Ungvárra a művészeti szakközépiskolába, és ott találtam rá a hivatásom mellett életem párjára.

A ZENE BŰVÖLETÉBEN

Akik ismerik a mezővári Kovácsékat, vagy hallottak róluk, tudják, hogy ma már négy gyönyörű és tehetséges gyermekük van, akik szintén a zene bűvöletében élnek.

A legidősebb, Dániel klasszikus zenével kezdte pályafutását, majd a népzene felé fordult és tizennégy évesen hangszeres szólista kategóriában hegedűjátékával lett a Fölszállott a páva népzenei vetélkedő különdíjasa. Abigél néptáncosként indította a tanulmányait a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnáziumban, majd egy sajnálatos baleset miatt váltott népi ének szakra. Ez a választás sem véletlen, hiszen a ma már ifjú hölgy négyéves kora óta énekel is a tánc mellett. Az első „Általmennék én a Tiszán” népdalversenyen elnyerte a legfiatalabb versenyzőnek szánt különdíjat. Ma már ő is a családi BorzsaVári zenekarral lép színpadra. 2020-ban, a Trianon-emlékévében az István, a király iskolába megy című énekversenyen az első helyet Abigél nyerte el, így ő kapta meg az egyik főszerepet.

A Papp László Sportarénában mintegy ötezer ember előtt alakíthatta Réka szerepét. A harmadik gyermeket, Tamást négyévesen íratták be hegedűre Kovács Péterhez, aki szintén az együttes tagja. Később, amikor a zenekar nagybőgőse ritkábban tudott részt venni a próbákon, arra ösztönözte Tamást az édesapja, hogy tanuljon meg bőgőzni. A legkisebb fiú, a kis lázadó Áron a táncot választotta.

– Bár a zenei adottságokat tehetséges zongoristaként ő is ugyanúgy megkapta az Úrtól, a jó hallását inkább tánc közben használja a Cseperedő Táncegyüttesben, nagyon jól kezeli a koreográfiák kihívásait, nem tudja letagadni, hogy ő is megkapta a ritmushoz a talentumot. Nem szívesen énekel színpadon, de ha zongorázni kell, azt örömmel teszi, a táncot pedig elsőként kezdi meg – mondja a büszke apa.

A HIT ÚJRAÉRTELMEZTE A ZENÉT

Sándor azt is elbeszéli, hogy hitre jutása után egy rövid időre letette a hangszereket, ahogy ő mondja: újraértelmezte a zene szerepét az életében. – Nem sokkal a megtérésem után jöttem rá arra, hogy valójában mi is a zene, kitől van, és mit kell képviselnie – kezdi történetét Sándor.

– Akkor azért tettem le a hangszereket, mert rájöttem, hogy korábban nem a legjobbra használtam őket. Addig ugyanis lagzis zenész voltam. Mondjuk úgy, sok boldognak látszó embert szórakoztattam azzal a tálentummal, amelyet az Isten nem azért adott, hogy elpaza rol jam, hanem hogy az ő dicsőségére használjam. Megtérésem után eladtam a harmonikámat, elővettem a gitáromat, és gyerekénekeket kezdtem el kísérni a hittanórákon, gyermekés ifjúsági táborokban. Azóta a zenével is szüntelenül az Urat szolgálom. A BorzsaVári Népi Zenekar 2009-ben alakult Kisgejőcön egy népzenei tábor hatására. A zenekar vezetője akkor a gyerekei miatt tanult meg brácsázni, a legnagyobb, akkor nyolcéves fia prímás volt, Abigél énekelt.

Amikor hazatértek a táborból, egyértelmű lett, hogy az egyik fő zenei vonal a népzene lesz. Isten nagy türelemmel áldotta meg Kovácsékat, hiszen a négy saját gyermek nevelése mellett még sok gyermek oktatásában részt vesznek a hittanórákon, a zeneiskolában és a tehetséggondozó programokon. A mezővári család zenekara számos rendezvényen fellép, az anyaországiak körében is ismertek. Több református rendezvényen is bemutatkoztak már, legutóbb a Protestáns Sokadalmon, a Bécsi kapu téri evangélikus templomban Maradunk címmel adtak koncertet. Szívszorító fellépésükkel azt üzenték, hogy bíznak Istenben, és ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. Műsoraikban az énekelt versek, a zsoltárok és dicséretek mellett megjelenik a népzene, amely a mondanivalójuk támasza. Hitvallásukkal hordozzák Isten kegyelmét és az ő el nem múló szeretetét.

– Az Úristent is a reformátusoknál ismertük meg, így aztán nem is kérdés, hogy minden feladatunkat az egyházban éljük meg – hangsúlyozza Erika. – A tehetséggondozó székhelyünk is egyházi intézmény, aki hozzánk jön, az tudja, hogy Isten nélkül nincs sem zene, sem tánc, hiszen amire Isten nem adja áldását az életünkben, az nem is tud működni. Ő az, aki mutatja az utat, amelyen mi örömmel haladunk. Csak azt szeretnénk tenni, amit elkérünk, amit megkapunk tőle, még akkor is, ha nem mindig egyeznek a gondolataink. A terveink sem sikerülnek mindig elsőre, a szüntelen imádsággal kaphatjuk meg végül rájuk az Úr áldását – folytatja.

IGAZ HITRE JUTNI

Kovácsék szívesen mesélnek megtérésükről is. Bár gyermekkorukban, még a Szovjetunióban tiltották a vallási életet, a bátor nagyszülők elmondták az unokáknak, hogy a gondviselőjük nem más, mint Isten, és hogy imádság nélkül ne induljanak sehová. – A hit világa a kilencvenes évek elején nyílt meg számunkra. Akkoriban szolgált Kárpátalján Zimányi József református lelkész, olyan ifjúsági táborokat szervezett, amelyekben rengeteg ember tért meg. Nekem a kollégiumi szobatársaim beszéltek a megtérésekről. Kíváncsivá tett, miért sírnak az emberek egy hittantáborban, a kortársaim nem tudták elmagyarázni. Így utánamentem. A szüleim ugyan nehezen, de elengedtek a táborba, és ott, a harmadik napon tértem meg. Megéreztem, mit jelent sírni a bűneink fölött, mit jelent átadni az életet Krisztusnak, aki megváltott, akiről én addig csak talán konfirmációkor hallottam, ami valóban csak „információhallás” volt, mert ugyan megtanultuk a konfirmációs leckét, de nem vettük komolyan. Zimányi József evangelizációs alkalmán már tudtam, ki az én Uram – idézi fel Erika. Sándor, mint korábban mesélte, tizenhat évesen a lakodalmas zenével kereste a kenyerét. A zenebirtoklás hevében nem került közel a hithez, a családja is csak vallásos volt.

– Néha vasárnaponként elmentünk a templomba, de ez a hitélet inkább csak kötelességnek látszott. Majd a hittantáborokban én is gitároztam, gyerekénekeket kísértem. Isten így készítette el nekem a lehetőséget arra, hogy teljesen megváltozzon az életem, és ezt olyannyira keményen éltem meg, hogy az Úr még Erikát is elvette tőlem egy időre – idézi fel Sándor. – Akkor úgy éreztem, hogy Isten be akar költözni a szívembe, ahol nem tűr meg senki mást. Egyik este leültünk Erikával beszélgetni, és elmondtuk egymásnak, hogy semmilyen különleges érzés, szerelem nincs egymás iránt bennünk. Másnap Erikának el kellett utaznia az ungvári Credo zenekar próbájára, én ott maradtam egyedül. Nem találtam a helyem. Akkor elém jött Jézus példázata az elveszett bárányról, és megvilágosodott előttem, hogy én vagyok az a bárány, aki elkóborolt a nyájtól, de Jézus ott van, és kiszabadít engem abból a tövisbokorból, amelybe beszorultam. Így kezdhettem új életet, másnap reggeltől ismét szerelmesek voltunk, nagy terveket szövögettünk, megtérésem után már nem volt kérdés: Erika és én egy család leszünk.

– Mezőváriban a kétezres évek elején nem volt hitoktató, egy alsós tanárnő vállalta el átmenetileg a gyermekhittant. Sándorral akkoriban a mezővári zeneiskolában oktattunk, ahol egyik nap megjelent Zán Fábián Sándor akkori lelkészünk, jelenlegi püspök, és azt mondta, el kellene vállalni a hitoktatást, mert nincs rá jelentkező. Kaptam a lelkésztől mindenféle könyvet, hogy felkészüljek a vizsgára. Éjt nappallá téve olvastam és tanultam, a katekéta szóval is akkor találkoztam először. Leborultam és mondtam az Űristennek, hogy ez csak akkor fog beteljesülni, ha ő is akarja. Az Úr hatalmas csodával állt mellém, első próbálkozásra sikerült a hitoktatói vizsga. A kántorizálásom sem volt egyszerű, sírással indult, mert nem sikerült úgy játszanom, ahogy a hívek énekeltek. Akkor még Baráth Imre tiszteletes volt nálunk, az egyik nap azzal jött, hogy a kántor elment továbbtanulni, vegyem át az orgonát, így hát azóta is kántorkodom – tekint vissza Erika.