Ígéretekre mindig szükségünk van. Vagy azért, mert ami van, az nem jó, sőt lehet, hogy pokoli rossz, elviselhetetlen és kétségbeejtő, vagy ha tűrhető is, mindig lehetne könnyebb. A jó egyébként is legtöbbször kényelmessé teszi az embert, ellustítja, hogy csak megül tétlenül, és előbb-utóbb hanyatlani fog. A dolgok és a kapcsolatok is elrendetlenednek és ellehetetlenülnek.

Az ígéretek mozgósítják bennünk a készséget, hogy dolgozzunk, azok húznak és vonzanak fölfelé, hogy fejlődjünk, többek legyünk ma, mint akik tegnap voltunk. Isten ígéretei ébren tartották a választott népben a reményt, hogy a fogságból lesz szabadulás, de addig is dolgozzanak Isten jó akaratát keresve, és ahhoz igazodva építsék a jövőjüket. A próféták fenyegető igehirdetéseinek – látjuk az ószövetségi leírásokban – valójában nem volt eredménye, sőt elutasították maguktól, mert a nép nem tért meg rossz útjáról, a bálványimádásból, a tévelygésbe vivő mellékutakról. Elhallgattatták azokat, akik Isten Igéjét közvetítették. Szemléletesen példázza ezt Jeremiás személyes sorsa is. A próféta azonban nem hallgat el, vállalja a gúnyt, a megszégyenítő büntetéseket és megaláztatást (többek között megkorbácsolják és kalodába zárják – Jer 20,2).

Jeremiás pedig szenved és gyötrődik népe bűne miatt, de együtt is érez bajukban velük. Fájdalmában úgy panaszkodik Istennek, mint az elcsábított, csapdába csalt, szerelmes leány: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam, és legyőztél!” (7). De Isten Igéje, ígérete olyan erősen élteti őt, hogy nem tudja kitépni a szívéből, az Úr vele van, „mint egy erős vitéz” (11). „Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek” (31,33).

Az ígéret megvalósult Jézus Krisztus megjelenésével és Lelkének kitöltésével. Bennünk is folyamatban van ennek megvalósulása. Ez az állandóan ébren tartott remény visz előre karácsonykor és az új év ismeretlen útjain.