Álljunk meg újra a betlehemi csillag fénye alatt. Annak szelíd sugárzása is elegendő arra, hogy lássuk magunkat és tájékozódjunk a csillag fényétől hajnalodó világban.

Ez a fény még csak mécsvilág ahhoz a naphoz képest, amelyet bejelentett, de tudjuk, hogy utána felkél a nap. Vajon hogy állhatunk meg majd annak mindenen keresztül hatoló rádium-fényében? Hogy állhat meg a magyar református egyház abban a sugárözönben, amely egész biztosan jön – hiszen a hajnalcsillag már megjelent –, jön, hogy uralkodhassék a Király? Hogy állhat meg a reflektor sugárzása alatt, amely megláttat, leleplez, megítél mindent – minket is?

Az evangélium beléhelyeztetett a világba – ezt jelenti a karácsony éjszakájának csillaga. S nekünk az a feladatunk, hogy növekedjünk, erősödjünk, gazdagodjunk ennek a csillagnak a növekedésével, hogy a világosság fiai legyünk – az a hivatásunk, hogy munkatársai legyünk annak, aki adta és növeli ezt a fényt. Az a feladatunk, hogy evangelizáljunk. Vigyük el az örömhírt mindenkihez. „Menjetek el és evangelizáljatok minden népeket!” „Legyetek nékem tanúim!”

Ha belecsap szívünkbe ez a fény, oh, hogyne sugároznánk akkor ki magunkból, magunk körül, másokra is? Ha megnyitja szemünket ez a fény, s ennél a látásnál örömmel kiáltunk fel: Immanuél – velünk az Isten! Óh, hogyne égetné szívünket a vágy, hogy másokat is elvezessünk erre a látásra, […] azért, hogy lelke idvezüljön, az örömhírtől felujjongjon, az evangélium napsugara alatt növekedjék, és tagja legyen a hajnalodó új világnak?

A fénynek lényege, hogy terjedjen. Jaj nekünk, ha szívünk sötét kamrájában nem talál kivezető rést ez a fény. Jaj a mi egyházunknak, ha benne véka alá rejtetik a világosság, és nem sugárzik ki belőle növekedve, megsokasodva, megerősödve. Halott az az egyház, mely megtartja magának a karácsonyi fényt. Elveszíti azt.