Valószínűleg mindenkivel előfordul, hogy életének egy-egy mozzanata éveken át foglalkoztatja, forog a gondolataiban. Így él élénken az emlékezetemben az a néhány perc alatt lejátszódó, nyári jelenet, amelynek sok éve néhányadmagammal szemtanúja voltam egy budai elit környéket kiszolgáló buszjáraton. Olyan megállóban történt, ahol fel- és leszálló híján gyakran csak áthalad a busz, most viszont égett a leszállásjelző. A laza értelmiségi stílusú édesapa négy-öt éves forma kisfia előtt szállt le, és talán sem az ő viselkedésén nem látszott kellően, hogy valaki követi, sem maga a kisfiú, így a buszvezető egy árnyalattal korábban csukta be az ajtót a kelleténél, és az a gyerek hátán csapódott össze. Szerencsére az ijedelemnél több kárt nem okozott, részben mivel a sofőr, hallva az édesapa kiáltását és a tükörben észlelve a történteket, nyomban vissza is nyitotta. És azonnal ki is kiabált a nyitott ablakokon át, elnézést kérve.

Eddig meglehetősen mindennapi a történet, részben talán a továbbiakban is az… Ugyanis az édesapa figyelmeztető kiáltása válogatott káromkodásokban folytatódott, személyesen a középkorú buszvezetőnek címezve. Aki erre külön azért leszállt, hogy még egyszer bocsánatot kérjen – meg tudtam volna ölelni ezért. De mint kiderült, csak én, mert az édesapát a legkevésbé sem hatotta meg, tovább ontotta a dühöt és szitkozódást, így kellett a sofőrünknek visszaszállni és elindulni. És az egész ügy ennyiben maradt, nem volt feloldás, nem volt továbblépés, csak továbbállás, a gyomorszorítás lassan oldódott, a feszültség velünk utazott, némán lebegve a busznyi térben.

Megbocsátás. Ha meg kell bocsátani, akkor történt is valami. Valami, amit el kell engedni annak, aki belátja, a bocsánatot kérőnek, a másiknak, magunkból. Egyfajta önmegtagadás. Böjt. Amelyről pedig az Úristen világosan beszélt mindenkori népének: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot!” (Ézs 58,6)