Az igazgatót munka közben találjuk az irodában. Szívélyesen fogad, bár sok volt mostanában az újságíróból, mint mondja, mégis örömmel ad interjút a református sajtónak.

Diktafon bekapcsol, felvesszük a szemkontaktust. Semmi sem utal arra, min ment keresztül a kutató-mentő csoport operatív vezetője Törökországban a csapattagjaival. Egyedül a keze, amely szinte remegve szorítja a tollat, árulkodik arról, mi lehet a szavakon túl.

A szeretetszolgálattól elsőként heten indultak a földrengéstől leginkább sújtott területre, Hatayba: három keresőkutyás, nemzetközi vizsgával rendelkező csapattag, két hivatásos és két önkéntes tűzoltó. Pénteken tizenkét fős küldöttség és egy kutya érkezett hozzájuk erősítésként.

Az ügyvezető igazgató szerint ezerszer ennyi kutató-mentő csoport, felszerelés és kutya is kevés lett volna. – A nemzetközi csapatokhoz mérten a magyar küldöttség messze felülreprezentált volt. Az első napokban többnyire olyan helyekre mentünk, ahova a hatóság irányított bennünket. Ezektől is eltértünk olykor, hiszen folyamatosan jöttek oda hozzánk és kérleltek, hogy segítsünk: „itt van”, „ott hallotta”, „néhány órával ezelőtt még életjelet adott”. Nehéz volt megőrizni a hidegvérünket és célirányosan a meghatározott terület átvizsgálására fókuszálni. Előfordult, hogy nemet kellett mondanunk, viszont ha nagyon kérleltek, a kutyás keresők munkához láttak. Nehéz ez, mivel a kutyák orra egy-másfél óra alatt elfárad. Olyan intenzíven dolgoznak, hogy muszáj pihenniük, különben összezavarodnak, és nem tudják elvégezni a feladatot, amelyre kölyökkoruk óta képzik őket – hangsúlyozza Juhász Márton.