A tizenkét éves Jézus szüleivel felment Jeruzsálembe az ünnepre. Amikor a szülők, Mária és József hazafelé indultak, sehol sem találták gyermeküket, végül háromnapi keresgélés után a templomban lelték meg, a tanítómesterek társaságában (vö. Lk 2,41–47). Amikor édesanyja számonkéri gyermekét, ezt válaszolja neki: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,49).

Heti bibliai szakaszaink sorában Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak elmondja, hogy valaki el fogja árulni őt (vö. Jn 13,21). Miután Júdás elfogadja a falatot, elmegy (vö. Jn 13,26–30), és Jézus elkezdi mondani búcsúbeszédeit. Az Úr így szól a tanítványaihoz: „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (Jn 14,2–3).

A tizenkét éves Jézus mondata azt jelenti, még ha a szülei nem értik is (vö. Lk 2,50), hogy neki ott kell lennie, ahol az ő Atyja van, az ő közelében, szoros kapcsolatban vele. Ezt mutatta imádságban, elcsendesedésben, magányos óráin, amikor elvonulva könyörgött és közbenjárt a rábízottakért, amikor kereste Atyja akaratát és szándékát, hogy azt cselekedje.

A halálra készülő, tanítványaitól búcsúzó Jézus mondatainak üzenete pedig az, hogy az Atyától jött, hiszen lehajolt a magasságból, alászállt a mennyből, és a kereszten kimondott „Elvégeztetett!” (Jn 19,30) után visszatért az Atyához (vö. Jn 8,21–29), akinek jobbján közbenjár értünk. Böjti elcsendesedésünkben, önvizsgálatunkban, bűnbánattartásunkban legyen ez az ígéret biztatás, hogy nekünk is van Jézus által készített utunk az Atya házába.