Tavasz van. Megállíthatatlanul elkezdtek rügyezni és virágozni a fák, a cserjék és a gyönyörűbbnél gyönyörűbb tavaszi virágok. Reggelente a jól szigetelt parókia ablakán is áthallatszik a madarak csicsergése. Szeretem ezt az időszakot. A hosszú, borongós, hideg téli napok után a tavaszi nap nemcsak a testünket melengeti meg, hanem a lelkünket is. Ilyenkor még a hétfői reggelek is mások. Pezsdül az élet a természetben, vele együtt pezsdülünk mi is. Sokat gondolkodtam azon, milyen különleges humora volt a mi Istenünknek, amikor a nagyböjti időszakot tavaszra „tervezte”.

Azt a negyven napot, amikor a lelkünkben fel kellene készülnünk a feltámadás ünnepére. Ez az időszak emlékeztet bennünket Jézusnak arra a negyven napjára, amikor a pusztában „csak beszélgetett” az Atyjával. Csendben, a természet lágy ölén, étlen-szomjan, hogy semmi se vonja el a figyelmét arról a kapcsolatról, amely számára olyan fontos volt. Itt is és majd a hároméves szolgálatában is, hiszen mindig igyekezett úgy félrevonulni, hogy csak ők legyenek együtt.

De vajon miért esik egybe a mi életünkben a tavasz kezdete és a nagyböjti időszak? Nekem elsőre nem fér össze ez a kettő. Ezen töprengek jó ideje, és a lelkem mélyén már tudom is a választ, és gondolom, te is, kedves Olvasó. Nem fér össze, mégis így kell lennie. Mert Isten országában nincsenek véletlenek. Minden a mi javunkat szolgálja, ha tudunk vele élni. Csend és pezsgő tavaszi élet.