Az első húsvét reggele sírással kezdődött. Mária sír Jézus nyitott sírja mellett. Ez az asszony nem magát siratja, nem is a tanítványokat, még csak nem is azon siránkozik, hogy emberileg elbukott a „mozgalom”, amelyet Jézus népe körében elindított, s amitől szabadulást, új kezdetet reméltek, hanem a közelséget: nem lehet együtt azzal, akit szeret. A sírban helyet foglaló két angyal mintha csak erre a síró asszonyra várna. Valakire, aki megkérdi, hol van Jézus. Mária holttestet keres… de keresi! Akkor is, ha nem tudja, mit várhat attól, ha megtalálja. Tévedésben van, a holtak között keresi az élőt (Lk 24,5), de nem hajlandó lemondani arról, hogy a halálban is mellette legyen, s hogy ebben a helyzetben is élete Urának tekintse. Kerülhet ilyen állapotba a tanítvány – mi is – húsvét, a feltámadás után is. Amikor olyan mélyen vagyunk, annyira szorongatnak a pusztító erők, hogy nem bízunk Isten szabadításában, új kezdetében.

Nekünk, akik minden tavasszal ezekben a napokban a természet megújulását, a húsvéti ünnep emelkedettségét, templomi áhítatát vagy éppen az evés-ivást, a visszatérő terhes vagy örömteli szokásokat várjuk, nehéz belehelyezkednünk a síró Mária állapotába. Hacsak nem éppen ilyen helyzetben vagyunk. Amikor már nem várunk semmit a hitünktől, Jézustól, mert reménytelennek tűnik bármit várni tőle. Mégsem akarjuk elengedni. Aki mindenek ellenére ragaszkodik Urához, azt ő megszólítja: „Miért sírsz, kit keresel?” Az élő Jézus ott áll, ahol arra Mária nem számít: a háta mögött. S Mária még csak fel sem ismeri őt. Szinte kiábrándító, hogy a feltámadott Jézust össze lehet keverni valamilyen kertésszel. Krisztus feltámadott teste ezek szerint egyszerre emlékeztet egy hús-vér emberre, miközben nem ismer rá még az sem, aki itt, a földön életet megváltoztató módon találkozott vele.