Kötelességünk vállalni keresztyénként a donorságot halálunkban? – tesszük fel a kérdést Sándor Balázsnak, de a sugalmazott állítást a lelkipásztor azonnal elutasítja. – Kötelezettség nincs! A történelmi egyházak csupán ajánlják, hogy aki teheti, ne zárkózzon el előle – hangsúlyozza. Hogy a lélek mikor hagyja el a testet? – Úgy véli, nagy kérdés, akár szervdonációra vár az ember, akár a saját haláltusáját vívja. – A lélek távozását a nyelvünk a lélegzettel kapcsolja össze, viszont az teljesen más helyzet, ha azért pumpálnak levegőt egy testbe, hogy oxigént juttassanak a sejtekhez, amelyek már elveszítették az agyhalál miatt a természetes kontrollt. Onnan már nincs visszaút – nyomatékosítja. Kitérünk a bűntudatra is, amely megkörnyékezheti a recipienst, azt sugallva, hogy „ha annak az embernek nincs joga élni, akkor nekem miért van?” – Ő leélte az életét, amely attól nem lett rövidebb, hogy a halála után felhasználják a szerveit. A történteket Krisztus áldozata is segít feldolgozni – vélekedik a lelkipásztor.

Sándor Balázsnál második leánya születése után állapítottak meg vesemegbetegedést a kétezres évek elején. Állapota a gyógyszeres kezelés és a diéta betartása mellett is rohamosan romlott. Két évvel ezután művesekezelésre kellett áttérnie, amivel párhuzamosan felkerült a transzplantációs listára. A lelkipásztornak tizenkét testvére van, és bár a családjában szóba jött a transzplantáció, senkit sem kért fel rá. Néhány testvére felajánlotta a segítségét, de a vizsgálatok alapján nem feleltek meg. Ezután egy sikertelen cadaveres átültetése volt, az elhunytból kivett szerv beültetés után nem sokkal leállt, így folytatódott a művesekezelése. – Az egészségügyi dolgozók furcsán-kurtán úgy fogalmaztak: a főnökömmel beszéljem meg, mert nagyon ritka, ami velem történt, és valószínűleg nem ismétlődik meg.

...