Húsvéthétfő délutánja az az idő, amikor elhagyjuk az ünnepet és az azt megelőző időszakot: a hosszú böjtöt, a nagyhét pontról pontra felidézett eseményeit, a nagypéntek súlyosságát, a nagyszombat csendjét és végül a húsvéti öröm kitörését, bizonyosságát és valóságát: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Húsvéthétfő délutánja az, amikor már kiengedünk és a hétköznapok felé tekingetünk. Talán mérleget is vonunk: vajon mi marad meg nekünk az ünnepből.

Kecskeméti szolgálati időmben történt, hogy egy ilyen délutánon békésen sétálgattunk a bágyadt napsütésben feleségemmel a város főterén, magunk mögött tudva a nagyheti páskavacsora különlegességét, a templomi passió olvasásának meghittségét, a húsvéti prédikáció erejét. Mindkettőnk családját is meg tudtuk látogatni; az anyukák, rokon lányok meglocsolása sem maradt el. Egyszer csak, mintha filmben lettünk volna, hirtelen a semmiből felbukkant és odajött hozzánk egy főiskolai bibliakörös lány, s heves mozdulatokkal, hangját felemelve kérdezte: „Nem hallottátok?” Egy bibliakörös társunkat, egy élete tavaszát élő lányt – éppen beköttetni vitte a szakdolgozatát – elsodorta egy kamion a biciklijével együtt; most lélegeztetőgépen van, s másnap (kedden) lekapcsolják a gépet, mert nem tudják megmenteni. Nincs mit tenni!