Barátsággal fogad és invitál be a lakásába Szabó Zoltán. A Nyíregyháza belvárosában lévő ingatlan takaros, tiszta és rendezett, lakója már százéves is elmúlt. Bútorzatában leginkább a rendszerváltás előtti időket idézi, jól elfér egymás mellett a Tisza Bútoripari Vállalat világos szekrénysora, a koloniál komód és rajta a már síkképernyős tévé. A lelkipásztor hellyel kínál, miközben ő is behuppan karosszékébe, lábait az előtte álló kisszékre teszi, miközben szabadkozik, hogy ez az orvos javaslata. – Vizesedik a lábam – magyarázza.

– Milyen százévesnek lenni, Zoli bácsi? – kérdezem a közepébe vágva, ő pedig kendőzetlenül fogalmazva feleli, hogy „nem kívánatos”. – Nem, mert egyre nehezebben jutnak eszembe a dolgok, de talán ami még fontosabb, hogy nehezemre esik a járás, és az is nagyon kellemetlen, hogy egyre süketebb vagyok – ad gyors helyzetjelentést egészségi állapotáról beszélgetőpartnerem. Pedig Zoli bácsi mindig mozgékony ember volt, mezőgazdász család sarja, sosem vetette meg a kétkezi munkát. Sóstói víkendházuk kertjében álló fáit és a szőlőt még idén is ő metszette meg, de a gallyakat már nem tudta összeszedni. Megosztja azt az észrevételét is, hogy amíg csak kilencvenkilenc éves volt, sokkal jobban érezte magát, de ahogy betöltötte a százat, mintha rohamosan romlani kezdett volna az egészségi állapota. Megkérdem, hogy azért akad-e valami jó is e magas életkorban, mire Zoli bácsi azt válaszolja: Isten hűsége.

MATEMATIKA–TEOLÓGIA

– Pedig nem is akartam lelkész lenni, az Isten ide kényszerített engem – kezd bele in medias res élete történetébe Zoli bácsi, de ez csak taktikus lépés részéről, ugyanis a gyermekkorával folytatja.