Soha nem felejtem el azt a napot, amikor 2006 augusztusában Szepesség-járásunk során a kicsiny, de ékszerdoboz-szépségű szepesszombati belvárosban, minden előzetes vásárlási szándék nélkül, bekukkantottunk egy aprócska régiségboltba, egy igazi – Dickensszel szólva – ódon ritkaságok boltjába. S ott szinte azonnal a szemembe ötlött egy alapos, gyöngéd tisztításra szoruló, de még így is szépséges, ezüstözött gyertyatartó, amely egy papi hagyatékból került a boltocska kincsei közé.

Amikor alaposan megnéztem, észrevettem, hogy szárának legfőbb ékessége egy finoman kanyargó íriszminta. Ezzel el is dőlt, hogy – szerencsére kirándulásunk utolsó napja volt ez – maradék szlovák koronáinkon megvesszük ezt a ritka szépségű „fényhozót”. Éspedig éppen az íriszek miatt, legközelebbi, 1982-ben meghalt, nagyenyedi születésű költő barátom, Jékely Zoltán tiszteletére, az ő egyik, rövidségében is örök értékű versére emlékezve: