Régóta vágytam már a nap sugarait… Bár még nem volt itt a tavasz ideje, az én lelkembe gyorsan beköltözött a kikelet. Világosabbak lettek a nappalok, csiripeltek a madarak, virágba borultak a bokrok, lengébb lett a kabát, nem meglepő, hogy a szívem is mosolyra fakadt. Felkerestem hát az ilyenkor kedvenc parkomat, a Margitszigetet. Vasárnap kora délután van. A sétálók nagy része családos: gyerekek rollereznek, kutyák futkorásznak a gyerkőcök vagy a labda után... Idilli a kép.

De mindemellett feltűnik a technika nagy vívmánya: a mobiltelefon. A padokon összeverődött fiatalok kezében ott a teló. Nem beszélgetnek, nem ugratják egymást, sőt zenét sem hallgatnak, csak gyorsan pörgetik a képernyőt. Együtt vannak, mégis külön, más-más társaságban. Gyors gyalog lásomat folytatom, ma is a tízezer lépésre gyúrok. Közben kerülgetem a járdán andalgókat, az ő kezükben is ott a mobil.

Hirtelen úgy érzem magam, mint aki film forgatásba csöppent: a jelenet az lehet, hogy mindenkinek nyomkodnia kell a telefont, különben az lemerül, és életüket vesztik. Mint a Lopott idő című filmben, amelynek történetében születésekor mindenki karjába beépítenek egy-egy órát.