1994 áprilisában Ruandában két törzs került egymással szembe, mintegy nyolcszázezer áldozata lett a konfliktusnak. Egy keresztyén asszony, akinek a családját a másik törzs majdnem teljesen kiirtotta (öt gyermeke közül csak egy maradt életben), a tragédia után úgy döntött, hogy minden egyes meghalt gyermeke helyett örökbe fogad egy-egy árvát az ellenséges törzs gyermekei közül. Ezáltal akart tenni azért, hogy Isten újjáteremtő szeretete megjelenjen népének életében, egyúttal szembenézett a saját és közössége előítéleteivel.

Egy princetoni valláspedagógus, James Loder ír arról, hogy a gyülekezetnek négydimenziós közösséggé kell válnia. Háromdimenziós emberi kapcsolataink között mind jobban teret kell engednünk az Isten kegyelmének, jelenlétének. Mert az ő kegyelme, amely átível határok felett, olyan erő, amely legyőzi az előítéleteket, segít nagylelkűvé válni, meg nem érdemelt ajándékot adni egymásnak, elengedni tartozást, megáldani ellenséget és barátot egyaránt.

Sokszor méricskéljük egymást. Ki az, aki kint van, ki az, aki bent, ki az, aki méltóbb, mint a másik, kinek milyen érdemei vannak, kire érdemes figyelni, kinek számít a szava? Közben talán elfelejtjük, hogy mindannyian tanuljuk a Krisztust, és egymást is tanítjuk: tanár a diákot, diák a tanárt, gyülekezeti tag a lelkészt és viszont. Isten országa nem érdemek és emberi ranglétrák szerint működik. Neki nincsenek kipécézett kedvencei, hanem mindenki kedves előtte, aki az akaratát cselekszi. Ahogy Péter apostol ezt mondta Kornéliusznak és a házánál összegyűlt pogányoknak: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik” (ApCsel 10,34–35).