Várni rád – milyen nehéz, Uram! Tudni, hogy eljössz, ígéreted beteljesül, de nem látni, nem érteni, hogy ez mikor lesz és mit is jelent a mi életünkre nézve – kimondhatatlanul nehéz. Cipelni a bizonytalanság súlyát; naponként mérlegre tenni szavaidat, hogy biztosan jól értettük-e, és közben apró győzelmeket aratni a kételkedés, hitetlenség támadásain. Hiszen ismersz minket, tudod, hogy nem éljük meg könnyen a tétlenséget. Nem szeretünk állni… mindig kapkodunk, futna a lábunk. Nem szeretünk csendben lenni… őrült türelmetlenségünkben csak hadarunk, fecsegünk, közben gyilkos szavak vagy mérgező titkok szaladnak ki olykor a szánkon. Most mégis – bár lehet, hogy elviselhetetlenül nehéz – széttárjuk karunkat és várunk. Megállva és csendben. Rád várunk, Urunk! Mert önmagadat ígérted nekünk! Jöjj, Szentlélek Isten!

Ámen.