Nem is arra figyelek föl leginkább, hogy közvetlenül az istentisztelet előtt öt perc csend áll be a csaknem százötven ember között. Nem az a legjellemzőbb, hogy egy saját gyülekezeti énekeskönyvből vett modern énekkel indítanak, amelyet szintetizátorral, gitárral, dobbal és fuvolával felszerelkezett zenészcsapat kísér az úrasztala közeléből. Bár könnyűzenei ének, a szövege nem sekélyes, az előadásmód is méltó, mégsem ezt tartom alapvető benyomásomnak az ezredfordulón épült rákoskeresztúri templomban. Még csak nem is azt, hogy egy másik énekléshez ugyanilyen magától értetődően nyúlnak a hívek a református énekeskönyvért, amelyből azután orgonaművészi kísérettel énekelik a klasszikus gyülekezeti énekeket és dicséreteket. A lényeg a közvetlen, bensőséges igehirdetői hang, amely már az életből vett apró, de érzékletes példákkal is az Istenhez hajthatja a szíveket. Ez nem feltétlenül a lelkipásztor kilététől függ, hiszen ahogy a gyülekezet vezetője, úgy a keresztelést végző beosztott lelkésznő is alkalmazza.

Rövid sákramentumi prédikációjában felhozza, hogy ez az egyéves kislány baba-mama körökön meg a keresztelés-előkészítő családlátogatáskor mindig valami „ajándékkal” – keze ügyében lévő tárggyal – tipegett oda hozzá. Odanyújtotta mosolyogva, de amikor a lelkésznő átvette volna, gyorsan vissza is húzta tenyerét az ajándékkal együtt. Ebből Sebőkné Babos Boglárka az egész hallgatóságnak tudott üzenni: bátran adjuk oda a szívünket Jézusnak, és ha már odaadtuk, ne vegyük vissza azt!