Emlékszem egy feledhetetlen ifjúkori magányos szilveszterre, még valamikor a kilencvenes évek közepéről. Éjfél előtt pár perccel felkaptam magamra a kabátot, és kisétáltam a kertünk végén áthaladó vasúti töltéshez. Az égen ragyogtak a csillagok. Megkerestem odafent a Göncölszekeret mint valami égi igazodási pontot.

A világ odalent az óesztendőt búcsúztatta, mint ahogy én is, a magam csendes, meditáló, töprengő módján. Talán még röviden leltárt is készítettem magamban az elmúlt év főbb eseményeiről, és reménykedve terveztem ifjúságom jövőjét, folytatását. Így múlt el az az év... Sokszor eszembe jut az a csendes, néma, magányos, tépelődő szilveszteréjszaka, a kertünk mögötti vasúti pályán, ahol olyan kicsinek éreztem magam a csillagok alatt. Mert az is voltam. Egy apró ember, aki feszegette határait, vágyott a nagy ugrásra, de aztán valahogy mindig aláhullt a csalódás porába. Mégsem törtem le. Mert éreztem, hogy az idő nekem dolgozik. Folyamatosan újabb és újabb lehetőségeket hordoz elém, a határ pedig talán éppen a csillagos ég. Milyen jó és egyben természetes is, hogy így gondolkodik, így viszonyul a jövőhöz egy ifjú lélek. Mintegy harminc év távlatából visszatekintve erre a jelenetre, sok minden változott. Legfőképpen az, hogy ma már cseppet sem gondolom, gondolhatom azt, hogy időm, mint a tenger. Nem.