„Majd én sikerre viszem ezt a bőrtáskát” – határoztam el 2016-ban, amikor Pankotai Csaba bőrműves barátom megmutatta a varrás nélküli, úgynevezett akasztott-táska-modelljét. Elhatároztam, hogy élet képes üzleti vállalkozást szervezek köré, amely leginkább külföldi értékesítésre alapul. Megvolt az üzleti tervem, százmillió forintnyi tőkét akartam bevonni a gyártás elindításához. Igyekeztem elméletben is felkészülni a teendőkre: beiratkoztam egy márkaépítő szemináriumra, amelynek önismereti része is volt. Gondoltam, nem árt, ha tisztában vagyok saját magammal, hogy mit kell erősítenem a képességeim közül. Az egyik feladat szerint száz szóból kellett kiválasztani a hozzám legközelebb álló ötöt, majd ezekből értelmes mondatot megfogalmazni. Nagy nehezen kiválasztottam a szavakat, és összeállt a mondatom: afrikai éhező gyerekeken szeretnék segíteni.

Aztán úgy adódott, hogy a táskaprojektet halasztani kellett, mert egyéb feladataim adódtak. Akkoriban a feleségem, Sári teljesen kimerült idegileg. Ebben jelentős része volt annak, amilyen züllött életet éltem. Nagy céget vezettem, jó fizetésem volt, fontos embernek éreztem magam, és úgy véltem, jár nekem a sok munka után a kikapcsolódás. Rendszeresen Budapesten töltöttem az egész éjszakát, míg a feleségem lényegében egyedül nevelte az akkor még hat-, négy- és kétéves kisfiainkat. Aztán 2016-ban Sári által térdre kényszerített az Úr: súlyos idegkimerültsége miatt hetekig ápolta édesanyja Debrecenben, a szülői házban, ezalatt nekem apává kellett érnem. Az elején fogalmam sem volt arról, hogyan működnek a háztartási gépek az otthonunkban, a gyereknek milyen fogkefe kell, melyiküknek hol keressem a ruháját, vagy hányszor és mit kellene enni adnom a fiúknak. Szándékosan nem akartam érdemi segítséget kérni, mert úgy gondoltam, itt az ideje megtanulni ellátni a fiaimat.