Pár napos gyógyfürdői vakációnk minden napjára esett egy-egy (vagy több) felhőszakadás, erkélyünkön ijesztő kopogáskoncertekkel riogató jégeső, azaz szobánkat Nóé bárkájává változtató élethelyzet. Méghozzá akkor, amikor emberpróbáló körülmények után nagyon vártuk a megnyugvást, a biztatást. Ezt végül az utolsó nap délutánján kaptuk meg, a pár perccel korábban még esőt ontó égbolton az első napsugár nyomán megjelenő, a szokottnál nemcsak színesebb, de tartósabban is időző szivárvány képében, amelynek gyönyörű íve alatt közös fényképet is sikerült készítenünk.

Egy perccel korábban még gondterhelt, „hol itt fáj, hol ott fáj”, nyűgös emberpárból ujjongó gyermekké válhattunk, magunkban felidézve az 1Móz 9,13–17 örök érvényű szavait: „Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben.

És megemlékezem az én szövetségemről, mely van énközöttem és tiközöttetek… Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt, és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van. És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem énközöttem és minden test között, mely a földön van.” (Károli-ford.)