AZ ORGONA MELLŐL

Szakrális térben először a zene élményét tapasztaltam meg. Orgonához ülve, kántorként megváltozott körülöttem a világ. Később a komolyzenei hangversenyek, később a zenekarral való dicsőítés, éneklés által bővült a tapasztalatom. A budai gyülekezetben egy Ars Sacra alkalmával (a nyitott templomok napjával egybekötött országos rendezvénysorozat, jelentése: szent művészet) elérte a szívemet a Konyha zenekar populáris dalain átszűrődő hitbeli bizonyságtétel. A MAO (Modern Art Orchestra) jazz- és kortárs klasszikusai hasonlóan közelebb vitték a lelkemet Istenhez. Az pedig bármikor megható volt, amikor istentiszteleten az orgona mellett megjelent kísérőként a trombita, fuvola vagy hegedű, és egyszerűen letagadhatatlan volt Isten aktív és közvetlen jelenléte.

Váratlanul ért, de mély benyomást keltett bennem, amikor Németországban egy istentisztelet végén modern-kortárs táncimprovizációt láttam, amely imádságot jelenített meg, sajátos művészi nyelven. Nem volt túlzás, nem érződött benne exhibicionizmus, inkább a hálát és az Isten iránti vágyódást volt hivatott kifejezni. A budapesti Szilágyi Dezső téri templomban magam is éltem ilyen improvizációk lehetőségével. Mindez új távlatot nyitott az istenkapcsolatomban. Egy alkalommal a táncban az özvegyasszony két fillérje az én életemet jelentette, hogy testestől-lelkestől a Teremtőmé vagyok, és magamból mindent neki adok, még ha az csak két fillér is.