„Oly lélegzetelállítóan szép, hogy lehetetlen nem meglátni Isten keze művét dús növényzetű dombságaiban, ködbe burkolózó hegyeiben, zölden viruló völgyeiben, csillogó vizű tavaiban.” Megmaradtam hírmondónak – Hogyan találtam meg Istent a ruandai népirtás viharában című, 2019-ben kiadott könyvében így ír szülőföldjéről Immaculée Ilibagiza. Túlélte hazájának borzalmait, később pedig a világ elé tárta, hogyan érintette meg Isten a ruandai népirtás közepette.

Az országban a dekolonizációt követően fellángoltak a törzsi konfliktusok, feszültté vált a viszony a hutuk és a tuszik között – végül 1994 tavaszán mindez odáig fajult, hogy három és fél hónap alatt közel egymillió embert mészároltak le. Immaculée hívő családjával szolgálatkész életet élt falujában, a legtermészetesebb önzetlenséggel segítettek minden bajbajutottnak. A gonosz azonban nem kerülte el őket sem, amikor az a szélsőséges hutukban felszította a gyilkolás vágyát, a szerző rokonsága is elszenvedője lett a történéseknek. A hutuk milíciája házról házra járt azzal a céllal, hogy tuszikat gyilkoljanak. A halál elől menekülő fiatal Immaculée többedmagával egy tiszteletes házának rejtett fürdőszobájában lelt menedékre. Három hónapon át voltak oda bezárva, ez az időszak teste és idegrendszere mellett megpróbálta hitét is. A könyv legmegrázóbb oldalain erről az időszakról ír a szerző. Egymás hegyén-hátán éltek a fürdőszobában; a sorokat olvasva átérezhetjük bizonytalanságukat, kilátástalanságukat. Immaculée legfontosabb programja mindennap az imádság volt. A gonosz kísértése ott is megjelent, de az összekapcsolódás Istennel és a Teremtőre hagyatkozás formálta és erősítette hitét.