Miért ön – egy magyar teológus – kapta ezúttal ezt a kitüntetést?

A zsűri indoklásának lényege az volt, hogy a barthi teológia átformáló erejét következetesen igyekeztem érvényesíteni a saját munkásságomban, a híd szerepét próbálom betölteni a kelet-közép-európai és a nyugat-európai protestantizmus között, illetve elkötelezettséget mutatok a megbékélés iránt. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy nekem, egy magyar református teológusnak ítélték oda ezt az elismerést, hiszen eddig mindig csak az amerikai–angol, illetve a német–svájci nyelvterület tudósait tüntették ki ezzel a – valóban rangos – díjjal.

Ezek szerint nem csak nekem van örömöm a teológia művelésében, mások is értékelik, amit elvégeztem. Ez persze feladatot is jelent, mert továbbra is párbeszédben kell maradnom azokkal, akik eddig megismerhették, követhették nemzetközi szakfolyóiratokban, konferenciákon, tudományos grémiumokban a németül és angolul hozzáférhető munkásságomat. Figyelemreméltó, hogy az odaítélő, vagyis a Német Protestáns Egyházak Uniója, amely több protestáns – mindenekelőtt evangélikus, református és egyesült, azaz „unionált” – egyházi örökséget foglal magában, nyitottságot mutatott a díj nekem ítélésével. Őszintén kíváncsiak voltak, mit mondhat nekik, német protestánsoknak egy kelet-közép-európai, egy Magyarországról érkező teológus Barth időszerűségéről. Ez elgondolkoztathat minket, magyarokat a viszonosság elve alapján: vajon igaz volna, hogy nekünk semmit nem tudnak mondani a nyugati protestáns egyházak?

Közbevetőleg: akik nem hisznek abban, hogy vigyázó szemüket érdemes a nyugati egyházakra vetniük, nem a sokfelé előretörő progresszív teológiákat kárhoztatják?

Amikor olyan egyoldalú sajtóhíradásokat olvasok, amelyekből az derül ki, mintha a nyugat-európai, sőt tengerentúli protestáns nagyegyházak egyöntetűen liberálisak vagy hanyatlók volnának, nehéz nem bosszankodnom. A ki rívóan egysíkú megítélésekben, amelyek egyházunkon belül is előfordulnak, nem tárgyilagosság, hanem identitáspolitika mutatkozik meg: valamivel szemben szeretnénk meghatározni magukat, egyre magasabbra emelni az értékünket a nyugati egyházak sommás leszólásával. Holott ahogyan a mi református egyházunkban, úgy a német vagy svájci vagy skót testvéregyházban is többfajta kegyességi irányzat, teológiai örökség él, és ezek egymással méltányos és tisztelettudó párbeszédet folytatnak. Már pusztán ezt is érdemes eltanulni tőlük. A kölcsönös nyitottság olyan kincs, amely bibliai, protestáns, evangéliumi, és – az egyház jövője szempontjából – gyümölcsöző lehet.

Mi a jelentősége Karl Barth munkásságában a neoortodoxia jelentkezésének? Túlzás, hogy ezzel gátat vetett a liberális teológiák további térnyerésének?

A barthi teológia lényege: Isten kijelentését az Igéből kell és lehet megismerni, és nem a világ vagy a történelem éppen adott formájából, de nem is az ember szubjektív vallásos élményeiből vagy más, valláspótlékként jelentkező, illetve nagyon vallásosnak vagy keresztyéninek tűnő eszmerendszerből. Erre az ismeretre hit, azaz a Szentlélek megvilágosító ereje által jut el az ember. Vagy másképp: Isten megszólítására imádságban és hívő keresztyén életformával válaszolhatunk. Ezt jó hallanunk nekünk, magyar reformátusoknak. De talán azért nevezték Barthot neoortodoxnak, mert az istenismeret kizárólagos forrásaként az Igét, Isten önkinyilatkoztatását jelölte meg. Viszont maga Barth nevetségesnek tartotta ezt a kategorizálást, mármint hogy ortodox vagy neoortodox volna. Egy életvégi interjúban – magyarul is kiadtuk a debreceni Barth-intézet gondozásában – azt mondta: „Ha ezt a szót hallom, csak nevetni tudok.” Ezzel szemben az interjúkészítő nagy meglepetésére liberálisnak nevezte magát. Meg is magyarázza, miért: a liberális Barth szerint felelősségre vonható és nyitott magatartást jelent... Az igazán szabad ember – aki nem ismer Istenen kívül más abszolút tekintélyt maga felett – vállalja a felelősséget azért, amit mond és tesz, egyszersmind nyitott: a múlt hagyományai, a jelen lehetőségei és az iránt, ami még előttünk van.