Az elmúlt hetek során nyomot hagytam magam után a templomban. A fekete félcipőm talpának kisebb darabkái maradtak el mögöttem, jelezve, hogy ennyi volt; az eltelt évek alatt megszolgálta azt, amiért egykor megvettem. Enyhén csodálkoztam, többet vártam ettől az aránylag keveset használt lábbelitől, amely nem bírta tovább a parókia, a lelkészi hivatal és a szószék közötti rövidke távot. Előkerült hát egy másik, jó tízéves félcipőm, amelyet még segédlelkészként kaptam egy holland kapcsolatokat ápoló kollégától. A holland cipőt a téli hónapokra tartogatom; strapabíró jószág, lehet, engem is túlél majd. Kétszer is megköszöntem a kollégának kedves adományát, hiszen lám, a bolti, márkásabb versenytárs egész hamar levedlett a lábamról. Ilyen kicsiben az életünk múlása. Mint egy cipőé. A romlás kisebb-nagyobb nyomait hagyjuk magunk után. Eleinte ügyet sem vetünk rájuk, de egy idő után kényszerűen el kell fogadnunk, hogy a romlandó végleg elromlott. A cipőink sok éven át velünk tartanak. Vannak lábbelik, amelyek akár évtizedeken át is társaink.

Egy baleset nyomán haláláig sántító nagyapám egész életében nehéz bakancsokat hordott. A rendszerváltozás után nem sokkal egy kirakatból kiszemeltem magamnak egy fehér sportcipőt. Aztán valamiért hamar elment a kedvem tőle, felajánlottam hát nagytatámnak, hordja ő, ha kell neki. Kellett. Ez volt az első és utolsó sportcipője. Meghatottan hallgattam többször is a nagymamám emlékezését arról, nagytata hányszor emlegette, hogy ilyen kényelmes cipője egész életében, a bő hetven éve alatt nem volt. Tata után nagymamám viselte tovább. Az ő legjobb cipője lett...

Ilyenek a cipőink. Velük együtt járjuk végig az időt. A Mózes-szék alól szorgalmasan összeszedegettem a kiszolgált félcipő aprócska talpdarabkáit. Később a palástra néztem: az még bírja. Javíttatjuk időnként a szakadásait, mint ahogy el-elszakad az öltöny is, és megyünk tovább. Ezek a kisebb-nagyobb szakadások és javítások azt jelzik, az idő telik, minden romlandó körülöttünk és bennünk, nagy áldás, ha megállhatunk, hogy hálát mondjunk mindazért, amink volt és amink van. A rossz cipőt még elnézegettem egy darabig. Néhány további szolgálatra is esélyt kapott, aztán végleg ki kellett selejtezni. Érdemei elismerésével. Azt hiszem, így múlunk el mi is. Mint egy rossz cipő.

Először még emlékezünk rá, aztán már alig. Ahogy a mi emlékünk is gyorsan megkopik majd. Mert a nyomunkban az emlékezők is elmúlnak. Marad néhány, évente felbukkanó internetes emlék, aztán már az sem, mert a Facebook sem örök. Csak az, akinek a nevében hirdettük az Igét. Ő majd magához szólít, amikor végképp megkopott az életünk. Elhív oda, ahol már nem számítanak testi és lelki sérüléseink. Ott új lesz minden, és új is marad