Az elmúlt hetek során nyomot hagytam magam után a templomban. A fekete félcipőm talpának kisebb darabkái maradtak el mögöttem, jelezve, hogy ennyi volt; az eltelt évek alatt megszolgálta azt, amiért egykor megvettem. Enyhén csodálkoztam, többet vártam ettől az aránylag keveset használt lábbelitől, amely nem bírta tovább a parókia, a lelkészi hivatal és a szószék közötti rövidke távot. Előkerült hát egy másik, jó tízéves félcipőm, amelyet még segédlelkészként kaptam egy holland kapcsolatokat ápoló kollégától. A holland cipőt a téli hónapokra tartogatom; strapabíró jószág, lehet, engem is túlél majd. Kétszer is megköszöntem a kollégának kedves adományát, hiszen lám, a bolti, márkásabb versenytárs egész hamar levedlett a lábamról. Ilyen kicsiben az életünk múlása. Mint egy cipőé. A romlás kisebb-nagyobb nyomait hagyjuk magunk után. Eleinte ügyet sem vetünk rájuk, de egy idő után kényszerűen el kell fogadnunk, hogy a romlandó végleg elromlott. A cipőink sok éven át velünk tartanak. Vannak lábbelik, amelyek akár évtizedeken át is társaink.

Egy baleset nyomán haláláig sántító nagyapám egész életében nehéz bakancsokat hordott. A rendszerváltozás után nem sokkal egy kirakatból kiszemeltem magamnak egy fehér sportcipőt. Aztán valamiért hamar elment a kedvem tőle, felajánlottam hát nagytatámnak, hordja ő, ha kell neki. Kellett. Ez volt az első és utolsó sportcipője. Meghatottan hallgattam többször is a nagymamám emlékezését arról, nagytata hányszor emlegette, hogy ilyen kényelmes cipője egész életében, a bő hetven éve alatt nem volt. Tata után nagymamám viselte tovább. Az ő legjobb cipője lett...