Milyen ugyanabban az intézményben szolgálni, amelyben kollégista volt?

Sokszor nosztalgikusan járok a folyosón, és nem tudom, hova tűnt húsz év. Nemrég írásbeli érettségin felügyelőként vettem részt, és a folyosói ügyeletet a tablónk alatt töltöttem. Épp tizennyolc éve érettségiztem. Az Úristen rendezői elvét látom abban, hogy mire nagykorúvá vált az érettségim, addigra visszataláltam ide. Nehezen jutottunk át a folyosón, a legkülönbözőbb ügyekkel állították meg diákok, tanárok.

Tulajdonképpen mi a feladata?

Akkor működik jól egy rendszer, ha az, aki próbálja vezetni, egyfajta spirituálisa is a vezetetteknek, különben csak főnök lesz. A kollégium ügyes-bajos dolgai tartoznak hozzám, a garanciális javítások szervezésétől és ügyintézésétől a pedagógiai programig, feladatom a kapcsolattartás a szülőkkel és a diákok eredménye tükrében a tanulóidejük szabályozása. Programszervezési feladat is adódik, például van saját ballagásunk. Idén az elsőt rendezhettük az új kollégiumban, és bevezettük az egyéni személyes áldást, amelyet a nevelők adtak a búcsúzóknak. Rendkívül megható volt, nem csak a végzősöknek, alsóbb éveseknek is, már most azon gondolkodnak, kitől szeretnék az áldást kapni.

Nem csak tanult és nevel a református gimnáziumban, az új kollégium megépülésénél is bábáskodott.

Amikor eldőlt, hogy megépítik ezt a kollégiumot, a megrendelő képviselőjeként vettem részt a folyamatban, az első kapavágástól nyomon követhettem, akkor még nem is tudva, hogy lesz dolgom itt. Édesanyám könyvelőként dolgozott kisgyermekkoromban, ezért mappák, számológép és lepedőnyi jelenléti ívek között nőttem fel. Nem idegen tőlem az adminisztratív világ. Megáldott az Úristen azzal a tálentummal, hogy teljesen mindegy, mit kell csinálni, megtalálom benne a helyemet. Nem biztos, hogy épp elégedett is vagyok vele, de szeretek dolgozni, és próbálom az Úristen dicsőségére végezni, akár ágyneműhúzásról van szó, akár projektek elszámolásáról.

Belenőtt az egyházba, vagy később talált rá?

Dédmamám volt a hites asszony a családban, mindent tőle tanultam. Minden este és reggel motyogott az ágyban. Amikor nyáron nála voltam, zavart, mert nem tudtam tőle aludni. Egyszer megkérdeztem tőle, mit csinál. Mondta, hogy imádkozik. Nem értettem egészen, mit ért ezen, ezért azt mondta: innentől hangosan fogok, jó? Egyébként az óvodám mellett építették a tatabányai óvárosi templomot, és a kerítésen keresztül összebarátkoztam Janovszky István nagytiszteletű úrral és a feleségével. Egy idő után kérték anyukámat, hogy vigyen el hittanra. Így négyévesen az építkezésen indult az én egyházi létem. Később hordtam a téglát, jártam hittanra és vasárnaponként istentiszteletre. Pista bácsi a konfirmációm után ment nyugdíjba. Édesanyám azt szerette volna, ha közgazdasági irányba indulok általános iskola után, és Pista bácsi Miskolcról jött vissza azért, hogy rábeszélje a szüleimet: engedjenek felvételizni a pápai refibe, és ha nem úgy akarja Isten, úgysem fognak felvenni. Felvettek. Tizenhárom éves korom óta tudtam, hogy semmi mást nem szeretnék, csak az Istent szolgálni. A palást sokáig bálvány volt számomra, és talán azért sem tudtam még elérni, mert előbb le kellett döntenem.

Szeptemberben tér vissza a teológiára a korábbi abszolutórium után. Miért nem fejezte be, és most miért vág neki újra?

Ha most járnék iskolába, mindenféle kódokat kapnék, diszgráfiával, diszlexiával, diszkalkuliával. Akkor viszont még vonatkozott rám a középfokú nyelvvizsga kötelezettsége, most azért vágok neki újra, mert a felsőoktatási törvény változásával már az intézmény is biztosíthat saját szaknyelvi vizsgát. Nem hagyott nyugodni, hogy engem az Isten elhívott. Sokáig tettem ki próbának, hogy csak én akarom-e ezt az utat, vagy az Úr, de megbizonyosodtam, ezért vágyom a belső elhívás mellé a külső megerősítést is.